Huszonéves szerelem

A régi szerelem és én csoporttársak voltunk a fősulin, egy vidéki nagyvárosban. Laci vékony, idegbeteg, neurotikus fiú volt, aki rengeteg kreatív energiáját a tanulás mellett egy alternatív zenekar gitárosaként kamatoztatta, én pedig szelíd, kicsit félénk, göndör hajú lány. Elkezdtem lejárni a koncertekre, és egy részeg éjszakán – magam számára is váratlanul – összejöttünk. Eleinte azt gondoltam, egy hét után dobni fog, de nem így alakult. Szerelemféle bontakozott ki köztünk, én kétségtelenül erősebben belebolondultam, mint ő belém, de azért sokat jelentettem számára – legalábbis szeretném hinni, hogy így van. Koncerteken számokat küldött nekem, ezzel leszerelve a grupikat. Vett virágot, írt szerelmes dalszöveget, verset, levelet, az utcán kézen fogott, baráti társaságban megcsókolt. Hogy póz volt-e a részéről? Nyilván. Én azonban önfeledten belevetettem magam a kapcsolatba, mint egy csupaszív gimnazistalány. Nekem is imponált, hogy egy gitáros csaja vagyok, nem vitás.

Aztán úgy lett vége, ahogy az ilyeneknek szokott. Egy éves együttjárás után Laci összejött egy kihívó, harsány szőke lánnyal, és – könnyek között bár, de – szakított velem. Azt hittem, belehalok. Napokig sírtam. Halomba gyűjtöttem a leveleit, a dalszövegeket, a kazettákat, és bezacskózva elrejtettem a pince mélyére. Halasztottam a főiskolán is. Legalább fél évbe telt, mire valamennyire összeszedtem magam.

Laci eltűnt az életemből, mint az a bizonyos szürke szamár. Amikor végül lediplomáztam, ő már végzett a főiskolán. Hallottam, hogy a kihívó, szőke lánnyal gyorsan vége lett. A zenekar felköltözött a fővárosba szerencsét próbálni, én vidéken maradtam, és munkába álltam. Minden olajozottan működött, legalábbis úgy tűnt. Férjhez mentem, született két lányom, nem is kerestem rosszul.

Egyszer-kétszer láttam, hogy a zenekar – aminek egész szépen sikerült befutnia – fellép a helyi közösségi házban. Nagy ívben elkerültem ezeket a helyszíneket, és olyankor mindig rosszul aludtam.

Aztán többet nem hallottam Laciról és a bandájáról. A házasságom szépen, csendben tönkrement. Tíz év után elváltunk. A lányainkat felesben neveltük. Dolgoztam, néha elmentem egy randira, amiből nem lett semmi. Nem adtam hangot annak, hogy kétségbeejt a gondolat: mindössze ennyit ért az életem. Nem vagyok extrovertáltan kiborulós fajta.

Néha furcsa hangulatban

Amikor szembejött az utcán, éppen munkából sétáltam hazafelé, gyűrött voltam, rosszkedvű. Alig ismertem meg. 20 év alatt meghízott, megfogyatkozott a haja, csak a szeme, a huncut barna szeme maradt a régi. Egy tíz év körüli kisfiút vitt kézen fogva, lelkesen üdvözölt. Nekem elakadt a lélegzetem. Minden erőmre szükségem volt, hogy elrejtsem, mennyire felkavart a látomás.

Megálltunk, megkérdeztem, mi újság. Megnősült, egy fia született. A zenekar már régen feloszlott, polgári munkája van, ide most csak a hétvégére látogattak le nosztalgiázni. A felesége egy rokonnál pihen, mert nem érzi jól magát. A kisfiú idegesen izgett-mozgott mellette. Balázs ADHD-s, jegyezte meg szomorúan, szorosan markolva a gyerek kezét. És te hogy vagy? Én?, kérdeztem. Elváltam, két kislányom van. Jól vagyok. Én is jól vagyok, mondta tétován és bólogatott. Kínos csend. Egy kívülálló számára szánalmas látvány lehettünk, két ideges, bizonytalan középkorú ember. Talán a tekintetünk árulkodott róla, hogy valaha volt életünk és volt közünk egymáshoz, de nem biztos ez sem.

Aztán, ahogy a slágerben, egy torz mosollyal gyorsan búcsút intettem, és elsiettem, mielőtt hangosan, hisztérikusan elsírtam volna magamat.

Nemcsak szerelemmel, de Kolodko-szobrokkal is találkozhatsz a városban: mutatjuk, hol keresd őket!