– Valóban sokan gondolják, hogy terápiába járni ciki. „Csak egyedül tudok segíteni magamon.” „Ne turkásszanak az agyamban.” „Nem vagyok bolond.” Miért van ez így, és miért változik a terápia megítélése olyan lassan?

– A pszichoterápia, a pszichológushoz járás társadalmi megítélése napjainkban igencsak szélsőséges, legitimációjához még át kell törni pár falat. A rendszerváltozás előtt felnövő nemzedék fejébe a „lelkizés” egyrészt tabuként, másrészt úri huncutságként ékelődött be. Ez nem jelenti azt, hogy szükség esetén nem fordulnak szakemberhez, de – fogalmazzunk úgy – nem verik nagy dobra. Ezzel szemben a mai fiatalok szinte „menőznek” azzal, hogy pszichológushoz járnak. Ők nemcsak hogy nem titkolják, hanem kifejezetten központi beszédtémává teszik, mire jutottak a terapeutával. Az optimális viszonyulás az lenne, ha a terápia egy olyan szolgáltatássá válna, mint például a fodrász vagy a személyi edző, és úgy tekintenénk rá, hogy nincs itt semmi látnivaló.

– Azt a mítoszt például jó lenne megingatni, hogy a segítségkérés a gyengeség jele...

– Pedig nem az, sőt! Pont ahhoz kell igazán erő és bátorság, hogy valaki belevágjon egy ilyen munkába. Mert igen, ez munka a javából, sok időt és energiát igényel, nem szólva az anyagi áldozatokról, ami a mai világban korántsem mellékes szempont.

– Igen népszerű HBO-sorozat volt a Terápia, egy izraeli alkotás, aminek amerikai és magyar licensze is lett. Ismered? Mi róla a véleményed?

– Igen, ismerem, de sajnos csak egy-egy részt láttam belőle. Ezek alapján nemcsak érdekesnek, de hasznosnak is tartom, és örülök, hogy sokan megnézték. A legnagyobb hatása talán a pszichoterápia addig merev társadalmi megítélésének változásában mérhető, és nyilván itt is megjelenik a korábban említett generációs különbség: inkább a fiatalok, legfeljebb a középkorúak körében volt népszerű.

– A popkultúra vajon segít változtatni a pszichológia társadalmi megítélésén?

– A Terápiát én nem sorolnám a populáris pszichológiai alkotások közé, mint ahogy a Pszichosztriptíz sem tartozik ebbe a kategóriába, mivel nem klasszikus önsegítő könyv. Ahogy a sorozatban, úgy a könyvemben is „csupán” történetmesélés van, mindenféle szakmai magyarázat és lábjegyzet nélkül. A „poppszichológiával” ellentétben ezek a történetek nem akarnak (direkt módon) senkit semmire tanítani, nem segítenek (direkt módon) megoldani problémákat, nem járulnak hozzá (direkt módon) a fejlődéshez. Ám pont emiatt lehetnek hatásosabbak. Ahogy a Terápia nézői, úgy a könyvem olvasói is szabadon eldönthetik, hogy mely szereplőhöz vagy mely történethez tudnak kapcsolódni, és ezáltal mégiscsak előmozdítják a változást. Szerintem amúgy a popkultúra paradox módon lassítja azt a folyamatot, melynek során a segítségkérés, a pszichés öngondoskodás elfoglalja méltó helyét a közgondolkodásban. Gondoljunk csak bele, mennyivel egyszerűbb, olcsóbb és kíméletesebb megvenni egy önsegítő könyvet vagy beülni egy népszerű pszichológus előadására, semmint eljárni egy szakemberhez és elköteleződni a változtatás mellett. Éppen ezért vélem úgy, hogy a popkultúra csupán a lélektan általános népszerűsítéséhez járul hozzá, egyéni és társadalmi szinten aligha hoz áttörést.

– Magyarországon jobban ódzkodnak az emberek a pszichológustól vagy ez világjelenség?

– Sok függ az adott ország szociokulturális berendezkedésétől és az aktuális gyereknevelési szemlélettől. Egy patriarchális társadalomban – amilyen sajnos a miénk is – beleszületünk az alá-fölérendeltségi viszonyba, abba, hogy mások döntenek rólunk.

Ez pedig egyenes út az úgynevezett külső kontrollos személyiség kialakulásához, vagyis ahhoz, hogy úgy hisszük, nem mi irányítjuk az életünket. Márpedig a pszichológushoz való optimális viszonyulás alapfeltétele az, hogy belső kontrollos személyiségként ne csupán képesek legyünk, hanem kifejezett igényünk legyen az öngondoskodásra. Nem véletlen, hogy jellemzően azokban az országokban járnak terápiába magától értetődő természetességgel, ahol az emberek kevésbé érzik kiszolgáltatottnak magukat és már gyerekkorban megtapasztalhatják a döntés szabadságát.

– Van arról ismereted, hol van a leginkább jól elhelyezve a társadalom „fejében” a pszichológia és a terápia helye?

– Biztosan létezik ilyen kutatás, de én még nem találkoztam vele. Véleményem szerint leginkább azokban az országokban van „jól elhelyezve” a pszichológia és a terápia helye, ahol természetesen állnak a lelki egészség fontosságának kérdéséhez. Talán Svédországot vagy Norvégiát említhetem, azokról az országokról van némi közvetett tapasztalatom. Ott tisztelik a másik privát szféráját, nem szólnak bele a másik életébe, ugyanakkor könnyen, gyorsan elérhető a segítség, és olyan szociokulturális közeget biztosítanak a felnövekvő generációknak, ahol kialakulhatnak a rugalmas énhatárok. Ilyen körülmények között az emberek megtanulnak felelősséget vállalni saját testi-lelki jóllétükért, és ha valami porszem kerül a gépezetbe, nem kérdés, hogy segítséget kérnek. Megfigyelhető, hogy ahol az egyének döntési és egyéb szabadságfoka alacsony, ott elemi igény mutatkozik a bűnbakkeresésre, arra, hogy a negatív történésekért, a kudarcokért másokat lehessen felelőssé tenni. Jellemzően az ilyen, hierarchiákon alapuló társadalmakban alakul ki stigmatizáció a pszichológia kapcsán, ám ugyanitt a pszichológusok is hajlamosabbak a bűnbakkereső cinkosságra. Tehát a terápia úgymond eredménye sok esetben az, hogy rámutatnak az illető egyik felmenőjére, és ezzel a feladat el van végezve…

– Jól látom, hogy inkább a férfiak húzódzkodnak a segítségkéréstől?

– Igen, ez általánosan tapasztalható jelenség.

– Miért van ez így?

– Főként szocializációs okai vannak: a kisfiúk „nevelésének” manapság is szerves részét képezi az érzelmek bagatellizálása, elfojtása. A közvélekedés szerint a lelkizés férfiatlan dolog, és azokban a családokban, ahol ez a szemlélet generációról generációra öröklődik, ott a férfiak nem foglalkoznak az érzéseikkel, még akkor sem, ha olyan mértékű probléma van, ami már a munkaképességet és a mindennapi működést gátolja. Szerencsére ezen a téren valami kezd megváltozni, egyre nagyobb arányban jelennek meg a férfiak a pszichológiai rendelőkben.

– Beszéljünk a Pszichosztriptízről. Elsősorban miért írtad meg?

– Kedvtelésből, kizárólag saját magam szórakoztatására kezdtem, egy vonalas spirálfüzetbe. Öt éves korom óta grafomán vagyok, számomra az írás valamiféle drog, ami segít kilépni a saját valóságomból egy kitalált valóságba. Ahogy a füzetbe gyűltek a történetek és életre keltek a párbeszédek, úgy kezdtek körvonalazódni az összefüggések és a felismerések is. Ezeket alkalmasint a klienseimmel is megosztottam, és azt vettem észre, hogy működnek. Tudtak kapcsolódni a történetekhez, nem volt szükség magyarázatra, enélkül is segített nekik a megértésben, a továbblépésben.

– És végül hogy lett a spirálfüzetből könyv?

– Csak lassan érlelődött meg bennem a szándék. Végül a Pszichosztriptíz azért született meg, mert úgy gondoltam, ha a klienseim számára hasznos, talán más is tud profitálni belőle.

– Milyen eseteket ismertetsz, milyen történeteket, témákat mesélsz el?

– Hangsúlyozom, hogy a könyv korántsem esetismertető. Ha muszáj bedobozolnunk, leginkább pszichoregényként határoznám meg, és egy szóval összefoglalva azt mondanám: „szokatlan” történeteket tartalmaz.

Az olvasók megismerhetnek egy szeretőt és az ő sorsának alakulását, bepillantást kaphatnak egy szerelmi háromszögbe, ahol a feleség hűtlenkedése miatt a megcsalt férjnek van szüksége pszichológusra, helyet kapott egy bántalmazó kapcsolat, igaz, némi csavarral, mint ahogy a gyermekvállalás témáját sem a hagyományos rózsaszín mázzal leöntve tálalom.

– Milyen társadalmi eredményeket vársz tőle – ha vársz egyáltalán?

– Az „egy fecske nem csinál nyarat” elv itt is érvényes. Nem ringatom magam abba az illúzióba, hogy a könyvem jelentős áttörést okoz az emberek értékrendjében, és megváltoztatja a sztereotípiákon alapuló besorolásokat. Abban viszont erősen bízom, hogy mindazok, akik elolvassák a Pszichosztriptízt, és kapcsolódnak egyik-másik hősömhöz, az ő történetük egy-egy eleméhez, akkor egyéni szinten elindulhat valamiféle változás. Ha más nem, az olvasó konstatálhatja a tényt, hogy a problémája nem egyedi, szégyellnivaló, hanem mással is megesik. És igenis, van kiút.

– Mit gondolsz arról az elharapózó jelenségről, hogy ma már a tizenévesek is használják a pszichológia szakszókincsét (persze elsősorban sorozatokból), de a magazinoknak, sorozatoknak köszönhetően az emberek lépten-nyomon dobálóznak olyan kifejezésekkel, és diagnosztizálják egymást, hogy borderline, nárcisztikus, toxikus, pszichopata…

– Én városi diagnosztáknak nevezem azokat, akik magabiztosan szórják a másikra a legkülönbözőbb pszichopatológiai szakkifejezéseket, gyakran elérve ezzel a másik azonnali és teljes megsemmisülését.

A „poppszichológia” térnyerésének ez természetes következménye: a lelkes laikusok elolvasnak néhány önsegítő könyvet, megtanulnak néhány jól hangzó szakkifejezést, és ezáltal valamiféle elit kör tagjainak érzik magukat. Manapság szitokszavakká váltak a különböző pszichiátriai kórképek, ugyanakkor az „öndiagnózis” előjogával élők úgy hiszik, a „depresszió” vagy a „kapcsolatfüggő” címke legitimálja az átlagtól eltérő, olykor megbotránkoztató viselkedésüket: sokan előre menekülnek, sokan pedig szinte „menőznek” ezekkel a „diagnózisokkal”.

– Ez jó vagy inkább káros?

– Én kifejezetten káros és veszélyes tendenciának tartom, mivel torzítja a lélektan lényegét, azt, hogy a diagnosztika csak az arra felkent szakemberek eszköze. Rossz kezekbe kerülve ugyanolyan sérüléseket okoz, mint például a sebész szikéje.

– Mi a média, a film, és mi a pszichológus felelőssége?

– A média felelőssége leginkább abban áll, hogy egy-egy tragikus eset kapcsán nem rángatja elő rögvest az éppen ráérő és nyilakozatkész szakértőt, aki gyorsan megmagyarázza a megmagyarázhatatlant. Gyilkolt, mert paranoid gondolatai támadtak. Skizofréniában szenved, ezért nem ura a cselekedeteinek. Ezek és a hasonló magyarázatok egyrészt csökkenthetik a tett súlyát, másrészt óhatatlanul tippet adnak a későbbi potenciális elkövetőknek a védekezéshez. Ilyen esetekben a nyilatkozó pszichológusnak hatalmas a felelőssége. A hétköznapokban pedig a szakemberek azzal tehetnek a legtöbbet, hogy igyekeznek kerülni a szakkifejezések túlzott használatát, vagy ha az elkerülhetetlen, alaposan elmagyarázzák a kliensnek, mit takar egy-egy pszichopatológiai fogalom.

Galériánkban megismerheted az álmok pszichológiai jelentőségét!