Ahogy a legtöbb fiatal, én is gyakran jártam lányokkal huszonéves koromban: velem egykorúakkal, valamivel fiatalabbakkal, mindig az illendőség határain belül. Szerelmes különösebben sosem voltam, jól éreztem magam velük, egyikükkel össze is bútoroztam, de előbb-utóbb mindnek vége szakadt, különösebb lelki dráma nélkül. Aztán eljött 2020, és vele az az ominózus buli, ami fenekestül felforgatta az életemet.

Úgy indult, mint bármelyik másik összejövetel, jó sokan voltunk a kollégám nagy lakásában, életkorilag igen heterogén módon a húszévestől az ötvenig. Hajni és én egy vitában sodródtunk egymás mellé, politikai jellegű ütésváltás-sorozat volt, persze semmi komoly, csak amennyi hevesség egy ilyen pezsgőáztatta buliba belefér. Mi ketten nagyon egy húron pendültünk, hamar leiskoláztuk a másik oldal híveit, és amikor egy koccintással megünnepeltük a „győzelmünket”, akkor néztem meg jobban magamnak.

Szép, göndör vörös haja volt, hajlékony termete, okos barna szemei. Persze láttam, hogy nem az én korosztályom, és azt is, hogy más súlycsoportban van, így azt gondoltam, esélyem sincs nála. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor egy héttel később csengett a telefonom. Ő keresett, és engem olyan, ismeretlen erejű boldogság öntött el, hogy azonnal tudtam: szerelmes vagyok.

Hajni nem árult zsákbamacskát, az első randin elárulta, hány éves. Egy cseppet sem érdekelt. Gyönyörű volt és nagyon okos, fergeteges humorral, és annyira egy srófra járt az agyunk, olyan egy hullámhosszon voltunk, amilyen kapcsolódásról azt hittem, csak a mesékben létezik. Elvált, volt egy fiatal felnőtt fia, és én alig vártam, hogy megismerjem. Mindene kellett, a teste, az esze, a múltja, a jövője. Szerencsére ő pont ugyanígy volt velem. Néhány hét múlva összeköltözünk, és hamarosan bemutattam a szüleimnek.

Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű, de ekkora ellenállásra nem számítottam. A vacsorán néhány megütköző pillantást leszámítva csak-csak viselkedtek, másnap azonban anyám összetörve hívott fel, és azt hajtogatta, mit fognak majd szólni a szomszédok, és hogy lesz neki így unokája. Apám beszélni sem óhajtott velem. Teljesen ledöbbentem. Addig jó volt a kapcsolatunk, legalábbis azt hittem, de be kellett látnom, valójában nem is ismerem őket.

A barátaim közül többen viszonylag toleránsan viselkedtek, bár az arcukra volt írva, biztosak benne, hogy ennek a viszonynak pillanatokon belül vége. Mások nem titkolták megdöbbenésüket, Árpi, bármelyik csajt megkaphatnád, miért pont ez az öregasszony kell, kérdezte egyikük. Megszakítottam vele a kapcsolatot. Nehéz volt teljesen átírni az élet menetét a fejemben, de Hajniért mindent vállaltam. Munkahelyet változtattam, hogy az új helyen már természetesnek vegyék a kapcsolatomat. Azokat a barátokat tartottam meg, akik rugalmasan kezelték a helyzetet és elfogadták Hajnit. A szüleimmel sokáig csak telefonon kommunikáltunk, egyszerűen nem akarózott őket meglátogatni.

Hajni családjával sokkal könnyebben ment az összerázódás. A szülei bohém művészek voltak, szeretettel fogadtak be, a nővére gyakran áthívott minket vacsorázni, a fia volt a legtartózkodóbb, de azért viszonylag hamar belenyugodott a helyzetbe. Jól éreztem magam velük. Az életem sínre került. Hajni a másik felem, szerencsés vagyok, hogy rátaláltam, és innentől az egész létezésem, kóválygásom, helykeresésem értelmet nyert.

Nemrég ünnepeltük a negyedik közös évünket. Azt tervezzük, hogy hamarosan összeházasodunk. Nemhogy kiszerettem volna belőle, még sokkal jobban imádom, mint az első évben. A baráti köröm nagyjából átalakult, a szüleim végül elfogadták a szerelmemet, sőt, apám szívből meg is szerette. Olyan az életem, amilyet mindig is szerettem volna, és ezt Hajninak köszönhetem. Csak egy közhelyben tudom összefoglalni a lényeget: a kor csak egy szám, Hajni pedig egyszeri és megismételhetetlen.

Vele maradok, amíg csak élünk.