Apánk kurta búcsúzás után fogta a cuccait, és elköltözött a családi házból. Mint a Cseh Tamás-dalban: nem fontos ma már, miért. Új barátnője lett hamarosan, vele költözött össze, vele tervezte új életét. Én 14 évesen valahogy elbírtam a dologgal, nem is ért váratlanul, jó ideje éreztem, hogy a szüleim szótlansága és ridegsége valaminek a végét jelenti. De Andris teljesen összeomlott.

Korábban kedves, jókedvű, simulékony kisfiú volt, apa távozása után azonban követelőző és szorongó lett. Két kézzel kapaszkodott anyánk szoknyájába, szíve szerint még dolgozni sem engedte volna el. Állandóan sírt, a jegyei durván leromlottak. Kényszeres viselkedésmódokat produkált, magában beszélt. Alig aludt, éjszakánként gyakran felriadt, és anyánk után kiabált, holott legalább négy éve leszokott a szülőt követelő sírásról. A vak is látta, hogy komoly baj van vele. Anya viszont állandóan dolgozott, mégiscsak két gyereket kellett eltartania, és közben el kellett terelnie a figyelmét a válásáról. Amúgy sem volt az a talpraesett problémamegoldó, szerette kikerülni a problémákat és a könnyebb utat választani. Apát teljesen elfoglalta az új családi élet építgetése, nem nagyon maradt ideje ránk, és gondolom, lelkifurdalása is volt. Szóval senki nem tett semmit, Andris pedig egyre rosszabb állapotba került.

Akár igazi katasztrófa is bekövetkezhetett volna. Nem voltam elég idős ahhoz, hogy jól meg tudjam fogalmazni, csak éreztem, hogy aggasztó, ami történik. Andris önveszélyes, idővel kárt is tehet magában.

Amikor már tarthatatlanul nehézzé vált a helyzet, megtörtént az isteni közbeavatkozás, méghozzá egy baleset képében.

Anya és Andris karamboloztak. Elég csúnyán, bár nem életveszélyesen. Mind a ketten kórházba kerültek, de nem egy helyre: Andris gyerekkórházban feküdt, anya viszonylag távol tőle. És ekkor apám viselkedése hirtelen megváltozott. Ahogy később elmesélte, Andris balesete rádöbbentette arra, hogy az emberi élet milyen törékeny, még egy kisgyerek élete is az, akiről azt hisszük, sokáig itt lesz velünk. Azonnal berohant a kórházba, és ettől kezdve minden nap órákat töltött az öcsém betegágyánál. Beszélgettek, játszottak, Andris pedig szép lassan felfogta: mégis van apukája.

Tizenöt évvel később, amikor az öcsémmel egyszer erről az epizódról beszélgettünk, úgy tűnt, meglepően tudatosan kezeli és érti akkori működésmódját. „Kicsit úgy éreztem, hogy anya majdnem megölt engem. Emiatt viszolyogtam tőle, korábbi veszélyes rajongásom pont az ellenkezőjébe fordult. Újra kellett tanulnom mindkettejüket szeretni, ezúttal normális és kiegyensúlyozott módon. Talán úgy-ahogy sikerült.”

Nem állítom, hogy tökéletes kapcsolatot ápolunk anyáékkal, de harminc évvel később is sokat találkozunk, beszélgetünk, közös programokat szervezünk velük. Nem feltétlenül elemezzük agyon a múltat, de korrekt, szeretetteli a viszonyunk, és ez is több, mint amit hittem volna. Andris pedig kedves, gondoskodó, kiegyensúlyozott családapa lett. És mindketten hiszünk benne, hogy ehhez a létállapothoz szükség volt arra a balesetre.

Galériánkban sztárokról olvashatsz, akik elvesztették a testvérüket!