Majdnem összejöttünk, B. és én. Nyári este volt, hullottak a meleg esőcseppek, dobolt a fülünkben a Singin’ in the rain. Én másba voltam szerelmes, neki is volt csaja, szóval komolyra biztos nem fordulhatott volna a dolog, de végül még komolytalan sem lett belőle, annyiban hagytuk, egy kis kézfogás, némi lágy suttogás a Városliget közepén, aztán mindenki ment haza a saját ágyába.

Szép emlékként őriztem, holott olyan banális, főleg, ahogy most leírom.

Utána is sokszor találkoztunk még, közös baráti társaságunk és törzshelyünk volt: lázas kocsmázások, egyetemi pletykák, párkapcsolati ügyek közkinccsé tétele, cinkos összemosolygások, megosztozás a füves cigiken, goapartik, stroboszkópvillogás, tánc, fiatalság. Közben észrevétlenül felnőttünk. B. befejezte az egyetemet, és rögtön jó állást kapott: pénzügyes diplomával ez nem is volt csoda, igazi sikerembernek tűnt a sok lila bölcsész között. Sokáig szem elől tévesztettem, én bizonytalanul tévelyegtem a fiatal felnőtt lét labirintusában, ő viszont tudatosan haladt előre, megnősült, született két gyereke, jobbnál jobb állásokat kapott. Néha cseteltünk, időnként pénzügyi tanácsokat kértem tőle. Magánéletről alig beszéltünk évekig.

Harminc éves kora után nem sokkal váratlanul furcsa és zagyva dolgokat kezdett irkálgatni a messengeren. Korábbi majdnem-összejövésünkre célozgatott, megkérdezte, nekem mit jelentett az az éjszaka, amikor tulajdonképpen nem történt semmi.

Lányos zavaromban félszavakkal felelgettem, de lerázhatatlan volt: napokon keresztül fejtegette az érzelmeit, ő, a sikeres pénzügyi tervező, a családapa, nekem, aki még mindig nem találtam meg a helyem a világban, és akivel nem is találkozott személyesen nagyon régóta. Végül egyszer csak elhallgatott, és én megint nem hallottam felőle hosszú ideig.

A végjáték

A végjátékban úgy dőlt ránk az összes eltemetett csontváz, akár a cunami. B. ezúttal a Facebook nyilvános felületére írt ki olyan szívszorító sorokat, hogy feledve korábbi kellemetlen emlékemet, privát üzenetben kérdeztem meg, mi történt. Két hetes folyamatos csetelés vette kezdetét, de hogy pontosan miről szólt, meg nem tudnám mondani. Legtöbbször hagymázas gondolatok tagolatlan sorjázását kaptam, összeesküvés-elméletek, politikai traumák végtelen kapcsolódását („Ez az ország megöl engem” – írta le többször egymás után). Az is kiderült, hogy B. elvált, a felesége szakított vele, a két gyerekkel alig-alig tartja a kapcsolatot. A munkája megvan, még működik, mint a felhúzott óra, még tud lépni, mosolyogni, még ketyeg. De valójában halott ember. Többször került pszichiátriára, régóta drogozik, egyre aktívabban. Néhány hónappal ezelőtt kis híján meghalt, mert túladagolta magát, de az orvosok visszahozták.

Máig bánja, mert nem akar itt maradni, egyre sürgetőbb benne a távozás vágya. „Lejárt az idő. Lejárt az idő.” Ezt a mondatot legalább tízszer leírta, úgy vibrált benne a vágyakozás, hogy az ember szinte átérezte, milyen lehet azután sóvárogni, hogy meghaljunk végre.

Ugyanolyan váratlanul tűnt el, mint korábban. Régi barátokkal vettem fel a kapcsolatot, így raktam össze, hogy a baj nem most kezdődött. Súlyos klinikai depresszióról volt szó, aminek a kezdeti jelei már fiatal korban is megvoltak, csak azokat B. nem hozta le a törzshelyre. Aztán jött a telefon, hogy sikerült neki. A túladagolás. Egyedül, egy nyomorult kis albérleti szobában vitte véghez, amire annyira vágyott. Épp dolgoztam otthon, amikor a hír érkezett, abbahagytam a munkát és csak ültem magam elé meredve. Aztán végignéztem a csetelésünket. Egy olyan ember sorait olvastam újra és újra, aki eltévedt menet közben, és sosem talált magára. Nem követtem a sorsát, tulajdonképpen sosem ismertem igazán, nem tudom, hogyan és mikor történt a végzetes eltévelyedés. De egy biztos: annyi szenvedéssel teli év után most végre békére lelt.

Én pedig úgy döntöttem, hogy nekem mindig az a B. marad, akivel kézenfogva szaladunk az esőben, mint a szerelmespár egy cukormázas hollywoodi film hepiendjében, miközben úgy néz rám, hogy abban akár ott lappanghatna egy egész hosszú, teljes és boldog élet lehetősége.

Ne hagyd, hogy átvegye feletted az irányítást a depresszió! 10 szokást találsz galériánkban, ami kihúz a fásultságból!