Ez a cikk az Éva Magazin 2021-es 4. lapszámában jelent meg először „Szeret vagy nem szeret" címmel. Tudtad, hogy korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

Nekem három gyermekem van. Elsőre rögtön rávágnám, hogy egyformán szeretem őket, de ha nagyon őszinte akarok lenni, be kell látnom, hogy mindegyikükhöz külön, teljesen egyedi módon kapcsolódom. Szeretetem megnyilvánulása mindhármuk felé különböző. Nem jobban vagy kevésbé szeretem az elsőt, a másodikat és a harmadikat, egyszerűen csak máshogy. Erről még sosem beszéltem senkinek, most is csak e cikk írása kapcsán gondolkodtam el ezen. Mióta anya vagyok, sokféle szülő-gyermek kapcsolódási formát láttam, a túlszeretéstől egészen a kissé rideg távolságtartásig. Természetes, hogy a szeretet mértéke és kifejeződése minden kapcsolatban más és más, de mi van akkor, ha egy szülő azt érzi, maximum csak a szeretetskála legalsó fokát éri el a gyereke iránt táplált érzelme? Mit tehet az, akiben kételyek merülnek fel, hogy el tudja-e fogadni a gyermekét, a habitusát, karakterét, gyengeségeit, a világszemléletét? És mit tehet akkor, ha a válasza erre tagadó? Dr. Frigyes Júlia pszichiáterrel beszélgettem a témáról.

– Létezik-e olyan, hogy valaki nem képes szeretni a gyerekét? Ha igen, ennek van-e/lehet-e valamilyen pszichológiai háttere? Mik az árulkodó jelek?

– Fordítsuk meg a kérdést: miből látszik, hogy egy anya szereti a gyermekét? Nem abból, hogy azt mondja: szereti. A kimondott szó annyiféle ellentmondó valóságot fedhet. Példa erre Lázár Ervin szereplője, aki annyira belezavarodik a sokféleképpen hangzó szeretetkifejezésbe, hogy végül már csak azt képes mondani: Dömdödöm. És a barátai mégis mindig megértik, amit így, valódi szavak nélkül mond. A gyermek felé irányuló szeretet összetett dolog: odafigyelünk rá, a szükségleteinek megfelelően bánunk vele, áldozunk rá az időnkből, sokszor a sajátunk elé helyezzük az ő igényeit. A szeretet kifejeződésének része még a közelségkeresés, a reagálás a másikra, a testi gyöngédség, az aggodalom, a kíváncsiság, a közös játék kedvelése, a tetszés, a pozitív szándék... és persze még rengeteg minden. A feltétel nélküli elfogadás, annak kifejezése, hogy „úgy vagy jó, ahogy vagy”. Az a helyzet, hogy alig találkoztam még olyan nővel, aki kifejezetten azt állította, hogy nem szereti a gyerekét. Olyannal már sokkal inkább, aki arról panaszkodott, hogy amikor feldühíti a gyereke, szándéka ellenére bántja őt, de leggyakrabban azzal, hogy attól tart, nem elég jó anya. Meglehetősen gyakori, hogy valaki azt mondja: van egy érzés, amit elvárna magától, de nem azt és nem úgy érzi. Általában ilyenkor sem az a valóság, hogy nem szeret, csak a megélt érzelmei különböznek az ideálisnak képzelttől. Vagy az gyötri, hogy nincs érzés. Ilyenkor inkább arról van szó, hogy a szeretet rejtőzik, nem hozzáférhető. Valami akadályozza a szeretethez-szeretetben való kapcsolódást. Az ilyen hiány hátterében szinte kivétel nélkül valamilyen bántás áll. Vagy az anya saját bántottsága, vagy az a bűntudat, hogy ő bántotta a gyereket – ez utóbbi gyakran az előbbi folyománya. A gyerek negatív viselkedése gyakran azért olyan elviselhetetlen, szó szerint idegtépő, mert azt üzeni az anyának, hogy „nem vagy jó anya”. Ez a vád az, amit az illető nem szeret, nem a gyereket.

– Mit lehet kezdeni ezzel a váddal? Érdemes vele terápiára járni?

– Nagyon kevés dolog van, ami miatt terápiára kell járni. Hogy érdemes-e? Erre többnyire az a válaszom, hogy a terápia vállalkozókedv kérdése. Az menjen terápiára, akinek kedve van ahhoz, hogy az őt kínzó érzésekkel és problémákkal egy lélektani terápia nagyon összetett és erre hivatott eszközrendszerének segítségével nézzen szembe.

– Honnan ered a szülői szeretet? Velünk született vagy akarattal is formálható érzelem?

– Semmilyen érzést nem lehet akarattal előidézni. Az érzések, mint minden ezen a világon, keletkeznek, kiteljesednek, végül elmúlnak. És éppenséggel a szeretet talán az egyetlen – Szent Pál gondolatmenetét követve –, ami soha el nem múlik. Nem lehet akarattal szeretni. A szeretet adottság, és hogy a napvilágra bukkanhasson, az akadályok elhárítása emberi vagy terápiás feladatunk.

–Többgyermekes anyának lehet az a megélése, hogy a gyermekei közül csak az egyikhez kötődik igazán. Vagy pont az ellenkezőjét tapasztalja, a több gyermeke között van egy, akihez sehogyan sem tud kapcsolódni. Ilyenkor mit lehet tenni?

– A kötődés nem ugyanaz, mint a szeretet. A kötődés egy emberi fajra jellemző tudattalan stratégia, amit a gyermek születésétől kezdve használ azért, hogy a lehető legközelebb tartsa magához a szülőt. A szeretet pedig önkéntelen érzés, aminek rengeteg összetevője, mozgatórugója van. Ráadásul a szeretetteli viselkedés nem feltétlenül függ össze a bennünk lévő érzéssel. Ha a világban való létezésünket áthatja valamilyen univerzális szeretet, bánhatunk „szeretettel” olyan személlyel is, aki iránt személyesen nem is táplálunk érzelmeket. A testvérsorban a gyerekek az anyjuk számára önmagukon kívül még nagyon sok mindent jelentenek: jelentik a gyerek szép vagy fájdalmas szülését, a párkapcsolat akkori helyzetét, eltitkolt érzéseket, megvalósult vagy beteljesületlen vágyakat, személyeket, akikre a gyerek hasonlít, élethelyzeteket, amelyeknek a felidézése elviselhetetlen. A „teendő” ezeknek a gyerek valóságos személyétől független helyzeteknek és érzéseknek az azonosítása. Ha ez összejön, a gyerek mentesül ezektől a negatív projekcióktól-kivetítésektől.

– Létezik-e olyan módszer, amivel a rossz érzések és kételyek megjelenésekor elkezdhetünk otthon dolgozni (magunkon/a kapcsolaton), vagy érdemes minden alkalommal szakember segítségét kérni?

– Szakemberhez olyankor kell fordulni, ha végképp nincs más lehetőség, mert nincs kivel megosztani a kételyeket. Amúgy véleményem szerint szinte minden a cselekvésen múlik, az érzés ezt követni fogja. Ha időt szentelünk, tudatosan odafigyelünk, kíváncsiak vagyunk, finoman bánunk a gyerekkel, akkor rájövünk, hogyan kell jól reagálni rá olyankor, amikor élből szeretetlenek lennénk. Ha ennek útjában áll saját bántottságunk, bántásunk, akkor valóban terápiás segítségre lehet szükség. Ilyenkor ajánlott az anya–kisgyerek terápia, ahol közös térben lehet eljutni az anya saját fájdalmához és ezen keresztül a szeretethez. Ez nagyon hálás és legtöbbször könnyen lezajló folyamat.

– Tud-e a praxisából példát említeni, amikor hasonló nehézséggel fordultak önhöz?

– Eszembe jut néhány olyan eset, ahol a várandós nő félt attól, hogy nem lesz képes szeretni. A szülést követően ezek a kétségek megszűntek és a hangsúly az anya saját anyjával való kapcsolatának feldolgozására került. A gyerekkel való negatív kapcsolat terápiájának amúgy is ez a legfontosabb eleme. Külön téma, amikor a gyermek valamilyen fogyatékossága, betegsége és az ezzel kapcsolatos terhek és csalódások állnak a szeretet útjában. Legtöbbször az érzés hiánya az, ami kínzóan jelenik meg egyes terápiás folyamatokban. Ha a terápiás térben bármilyen érzelem megjelenése elfogadott, ha nem osztályozzuk, hogy mi a megengedhető és mi nem, mi az elvárt és mi nem, megnyilvánulhat a düh, a fájdalom, a csalódás, a kétség, a bűntudat, és végül óhatatlanul kibukkan a szeretet. Mert az a helyzet, az az igazság, hogy a szeretet mindig ott van.