Kezdjük a csemperagasztással. Képzeljük el, hogy egy munkás ragaszt, és harmincöt másik munkás tolong a fürdőben, hogy mind elmondja, hogyan kell jól, jobban, ügyesebben ragasztani. Vagy vegyük a tűzoltót. Képzeljük el, mi lenne, ha oltás közben a társai nem a tűzzel, hanem vele foglalkoznának, magyaráznák, hogyan kell tartani a fecskendőt, stb. Ugye furcsa lenne! A ház biztosan leégne, a csempesor pedig sosem készülne el.

A gyereknevelés olyan szakma, amelyben minden szülő betanított munkás lesz előbb-utóbb, és rengeteg „szaki” okoskodását, jótanácsát, erőszakos beavatkozását kell kiállnia, mire kitanulja a saját fortélyait. És bizony van néhány alapvető dolog, amit valószínűleg minden szülő elkövetett legalább egyszer.

Összeszedtünk öt „mellényúlást”. Természetesen kizárólag mentálisan és fizikailag egészséges, leginkább óvodás, vagy kisiskolás gyerekekre gondoltunk. A kamasz az egy másik téma, a sérült gyermek nevelése, gondozása pedig végképp speciális pálya.

A fenyegetés-paradoxon hibája

Óvni a kisgyereket. Persze nem a széltől is, de vigyázni rá – ezt mindenki belistázza a szülői feladatok közé. És ki ne mondott volna már olyat, hogy „Vigyázz, mert itt nagyon sok autó jár!” vagy „Nehogy megrázzon az áram!”, esetleg „Ne mássz fel, mert leesel.” És ezek még a szerethető verziók.

(Az a szélsőséges példa nem is ide tartozik, amikor horror-fenyegetéssel fegyelmeznek: „Elvisz a rendőr.”)

A külső veszélyre hivatkozás ésszerűnek tűnhet, de a gyerekben biztosan irracionális félelmet kelt. Csodálatos ellentmondás. Hogyan hassunk a gyerek értelmére indokolatlan félelemkeltés nélkül? Nehéz megtalálni a helyes utat.

Legkedvesebb példáját a fenyegetés nélküli védelemnek a Jászai Mari téren hallottam a minap. Gyalogátkelő. Anyuka megfogja a cuki kövérkés kisfiú kezét, amíg átmennek. „Miért fogod meg a kezem?” „Mert féltelek.”

Briliáns. Démonként száguldozó rémautomobilok helyett egy tiszta szülői érzéssel indokolja a korlátozást.

A numerikus analízis végfüggvénye kisgyerekekre

Ha egy neki tetsző tevékenységet a kisgyerek "n" alkalommal szeretne megismételni, akkor n bizonyosan a végtelen felé tart. Ez egy premissza. A színes kockákat, gúlákat és hengereket minimum ötszázkilencvenhétszer kell a formákba illeszteni, majd újra kirázni, bármennyire is zajos a dolog. Az első saját készítésű papírrepülőt négyszázkilencenhétezer-ötszázhetvenhatszor kell ledobni a galériáról, akkor is, ha nem mindig Apa kezében landol. „A szörcsögő cseszmeg” című bugyuta mesekönyvet hétmillió-kilencszázhetvenedjére is végig kell lapozni, hiába tudja Anya fejből az egészet.

Az a baj, hogy közben nem hallani, amit a Nagyi mond a telefonba, elfárad az atyai kar, túlfő a tészta. Itt bizony még csak nem is türelemre van szükség, hanem végtelenített megértésre. Meg kell érteni, hogy a kisgyerek másképp működik, a változatosság majd csak később gyönyörködtet. Most abban a fázisban van, hogy ismételni kell. Vég nélkül. Ez a „dolga”. A Nagyi receptje ráér, a karnak nem árt az edzés, az elfőtt tésztát is meg lehet enni egyszer-egyszer. A kisgyerek azonban felnő. Azt nem lehet visszacsinálni.

Az okostojás felnőtt csapdája

Ki ne ismerné a Kis hercegből c. (mese?)könyvből a kalapot és az elefántot nyelt kígyó esetét! A gyerek rajzol, hajtogat, kisollóval vág, épít. És akkor mi, hogy érdeklődést mutassunk, megkérdezzük: „Mi ez, amit rajzoltál?” Már a kérdés is olyan felnőttesen együgyű, elvégre a gyerek pontosan tudja, mi az, csak a nyomi felnőttek nem látják. De ekkor jön az a hiba, amit egyszer biztosan mind elkövettünk már. Válaszolunk a saját retardált kérdésünkre. „Napocska?”
Hogy lenne már napocska, te lökött! Az a tündér szeméből a világmindenségre szétsugárzó ősszeretet csillámfénye! Méghogy napocska. Csak hát ugye a gyerek dolgozik, alkot, közben sztorik mennek a fejében, távoli dolgokat kapcsol össze, újrarendezi a világot. Egyszóval kreatív. A felnőtt pedig türelmetlen, nem akarja kivárni, amíg a gyerek majd elmeséli, mit rajzolt. Felel a saját kérdésére. Ráadásul mindent az átkozott racionalitás, a szürke fantáziátlanság, a hétköznapi praktikum szintjére rángat le.

Még rosszabb, ha ezen az alapon még vitába is száll a gyerekkel. „Azt hittem, napocska. Pont úgy néz ki.” Neked, te elfelnőttösödött, begyepesedett, kreatívtalan gyerekgyilkos!

A feltétlen segítő szándék baklövése

Pistike boldogan szaladgál a homokozó körül. Puff, elesik a sima gumiborításon. Anya odapillant, majd látva, hogy semmi komoly, bölcsen rámosolyog a kisfiúra. Egy másik felnőtt azonban Pistikéhez szalad. „Jaj, istenkém, elestél! Nagyon megütötted magad?” Kész a baj. Pistike, érezve, hogy végletekig aggasztó a helyzet, bömbölni kezd.

Ha baj van, a gyerek sírni fog. De akkor is, ha csak azt érzi, hogy baj van. A rutinos anya pontosan tudja, hogy csak akkor kell vigasztalni, ha tényleg nagy a gond. A gyerek ugyanis elesik, beüti, lehuppan, eltaknyol, felborul. A világ megcsípi, megszúrja, eltalálja, fellöki. Ez a gyerek mindennapjainak része.

Mit tett a segítő felnőtt? Komolyra fordította a szokványos elesést. Ostoba nagykorú módjára szóban ráerősített a bajra „Elestél…” Mintha nem tudnám magamtól is, néni kérem! És még sérüléssel is megfenyegetett. Hogyan reagál Pistike: „Itt valami komoly baj lehet, ha ez így aggódik értem!”
Nagy rutin kell, hogy az ember megtanulja, nem minden „esemény” súlyos. De előbb-utóbb szerencsére mind beleérzünk, hogy baleseti istápolásra leginkább akkor van szükség, ha a kisgyerek magától is igényli.

A kontraproduktív túlmagyarázás alagútja

A gyereket legtöbbször a szülő ismeri legjobban. Ahogy a kisgyerek tanulja a szüleit, úgy a szülők is „megtanulják” a gyereküket. A szülő pontosan tudja, mikor és hogyan adja jelét a gyermeke annak, hogy elfogad valamit. És fontos is látni, tudni ezt, mert utána már nem kell tovább „vitatkozni” a gyerekkel.

Anya természetesen rászól, hogy nem olyan szuper dolog megfogdosni a palacsintát, elmagyarázza, hogy mások is szeretnének enni, felajánlja segítségét, hogy majd ő keres, vagy ami még jobb, elmagyarázza, miről lehet felismerni a kakaósat. Évike nem válaszol, csak kihúzza a megfelelő palit a tálból.

Ezen a ponton Anyának két lehetősége van. A, Hagyja a dolgot, a gyerek megértette, hogyan juthat hozzá kedvencéhez, a tapizást vélhetően abbahagyja. Feladat letudva, egy gonddal kevesebb. B, Anya rá akar erősíteni az üzenetre és tovább magyarázza, hogy nem szabad mindent összefogdosni, csak azt, amit meg is eszünk. Netalán ilyen kifejezést használ: „Tudod, már ezerszer megbeszéltük, hogy…” Ebben az esetben Évike belül felrobban. És csak azért sem fog vigyázni.

Nincs mit tenni, a túlmagyarázás ellenkezést, dacot vált ki a kisgyerekből – elvégre ő már megcselekedte, amit megkövetelt az anya. De mi felnőttek valahogy mindig verbális visszajelzést várunk: „Jól van, édesanyám, bocsánatodat kérem, többé nem teszek ilyet!” Ugye, milyen valószínűtlenül hangzik!

A gyerek minden apró rezdülését ismerni kell ahhoz, hogy pontosan eltaláljuk, mikor elég a dumából. Ráadásul tudni kell befogni azt a rémes felnőtt szánkat.

Szerencsére ezek olyan hibák, amikbe bár mindannyian beleesünk, könnyen helyrebillenthetők – a következő 150 alkalommal már okosabban csinálhatjuk, amíg a gyerek fel nem nő. Ha pedig megszületik az első unokánk, máris kezdhetünk okoskodni, hogy kell nevelni azt a picit.

Érdemes megnézni ezt a Japán Reklámtanács által 2006-ban készített kisfilmet.

Pontosan azt taglalja, mennyire más a gyermeki kreativitás és a felnőtt pragmatikus gondolkodása. Sajnos nem HD minőség, de élvezhető azért, és talán tanulságos is.

Gyereknevelési elvek, amikből engedj és amikből ne