2022. május 26., csütörtök. A névnapom, az utolsó öntudatlan, felhőtlen nap az életemben. A langyos koramájusi délutánban szokás szerint Peti elé mentem a térig. Negyedikben szokásunkká vált, hogy délután nem az iskola előtt várom meg, hanem a téren találkozunk, különösen ha ilyen szép, tiszta idő van, mint aznap is. Ő még egy kicsit játszhatott a barátaival suli után, én kávézhattam a parkra néző kis cukrászdában, beszélgethettem a többi anyukával vagy randizhattam valamelyik barátnőmmel. Most is így volt.

A méla, későtavaszi napsütésben, csini kis ruhácskában, napszemüvegben ültem a teraszon és egy 60-as évekbeli olasz film sztárjának éreztem magam. Legeltettem a szemem az okos nagyfiamon, aki valamiféle űrháborút vívhatott az egyik osztálytársával, mert nagyon furcsa pózokat vettek föl a mászókán, és minduntalan szemből mentek föl a nagycsúszdára. Tudtam, hogy a sármos és figyelmes férjem hamarosan végez a munkával, siet haza, hogy megköszöntsön és az este csakis a miénk lesz, mert Petike ma a nagymamájánál alszik. Csupa szépség, csupa lágyság, csupa kellemes energia mocorgott bennem.

– Dicséretet kaptam a fogalmazásomra! – újságolta Peti, amikor hazaértünk, és ledobta a táskáját. Azonnal rávetette magát a sonkás-sajtos szendvicsre, amit még indulás előtt készítettem neki.

– Tényleg? Melyikre is?

– Tudod, amit az osztálykirándulásról kellett… na, és olyan jó lett, hogy a Saci néni még fel is olvasta azt a részt, amikor a sárkányhajózást írom.

Peti fogalmazásai gyakran arattak zajos sikert a tanítónéninél, így akkora meglepetést nem okozott ez az elismerés. De azért biztatóan simogattam meg a nagy mesteríró fejét.

– Ügyes vagy, nagyon büszke vagyok.

– Majd elolvasod? – kérdezte Peti, és már ugrott is az előszobába a táskáért. Kibányászta a fogalmazásfüzetet és jelentőségteljesen a konyhapultra tette. – Itt van!

– Este biztos lesz rá időm – mondtam, és megragadtam a táskát. – Gyere, most rakjunk rendet a szobádban, mert nemsoká itt lesz Apa meg a Nagyi.

– Nagyi is jön! – derült fel Peti arca.

– Igen, és nála alszol, ha nem baj… – Láttam, hogy értetlenkedve néz. – Ma van a névnapom, tudod… – egyszeriben lekornyadt a gyerek, elfelejtette a névnapomat, pedig egy kis rajzot mindig szokott csinálni nekem. – Ma van a névnapom, és egy csodás ajándékot máris kaptam! – böktem a fejemmel pulton heverő füzet felé. – Egy díjnyertes fogalmazást az én nagyfiamtól.

Peti újra felderült, hogy mégis adott valamit, és máris lódult felfelé a lépcsőn. Félúton megtorpant és visszafordult.

– Jó, de akkor ezt az ajándékot bontsd ki utoljára!

Az este további részében a füzet némán heverve, rezdületlenül várta, hogy rá kerüljön a sor.

Anyám szokás szerint egy nagy szatyorral állított be. Csak részmunkaidőben dolgoztam, az elfoglaltság kedvéért, Bálint ugyanis eleget keresett a marketingügynökségével. De anyám valahogy sosem tudta számon tartani, melyik három nap kell neki főzni a héten. Így aztán inkább mindig hozott valamit. Egy szavam se lehetett rá. Amikor Peti megszületett, azonnal eladta a győri házat, ahol én is felnőttem, és a közelünkbe költözött. Bálinttal jól kijöttek, nekem pedig óriási segítség volt.

Most is csak felkiáltott az emeletre, hogy „sziasztok”, és máris kezdte kavarni a krémet, amivel megtöltheti a piskótát a névnapi tortához. Peti természetesen azonnal csatlakozni akart hozzá, így hármasban időztünk a konyhában. A szokásos témák mentek: mennyit túlórázik mostanában Bálint (kevesebbet), hogy vagyunk (szokás szerint jól), mi volt a téma a nyugdíjasok között a fürdőben (a kenyér és a cukor ára), és persze hogy mi volt a suliban.

Anyám azonnal el akarta olvasni a dicséretes dolgozatot.

– Nem szabad! – csattant rá Peti. – Ajándék Anyának! Nekik kell először olvasnia!

Utólag többször végiggondoltam ezt a jelenetet. Biztos vagyok benne, hogy Peti nem sejtette, mit írt le, eszébe sem jutott, hogy a csúcsszuper fogalmazásának akár borzasztó következményei is lehetnek. Nem tudom, mit történt volna, ha még délután azonnal elolvasom. Azt sem tudom, mi lett volna, ha anyám előbb olvassa, még mielőtt Bálint hazajön. De az biztos, hogy a kisfiam nem azért halogatta az első olvasást, hogy legyen még egy utolsó szép estém a férjemmel, mielőtt örökre összedől a világunk.

Harmincötévesen, egy kilenc és háromnegyedéves gyerekkel, biztonságosnak hitt élettel úgy éreztem, a párkapcsolatom minden komoly igényemet kielégíti. A viszonylagos jólétben könnyű romantikázni, kultúrára, utazásra, baráti partikra vágyni. Hiszen van rá fedezet és van hozzá partner, aki hasonlóan gondolkodik. Bálint és Peti mellett még arra is volt időm és lehetőségem, hogy a Maslow-piramis csúcsával, az önmegvalósítással fogalalkozzam. Könnyű elhinni, hogy minden rendben van, ha úgy érzed, mindent megkapsz az élettől.

Ez az este pedig a legszebb estéink egyike lett Bálinttal. Cinikus, ha a folytatásra gondolva azt mondom, a legemlékezetesebb? Volt séta a folyóparton naplementével, szellemes beszélgetéssel, sok-sok nevetéssel. Volt gyertyafényes fürdő és masszázs, odaadó, figyelmes és borzongató szeretkezéssel. Volt ágyban heverészés egytálból sütievéssel, miközben ment a buta sorozat. Utolsó séta, utolsó szex, utolsó epizód. Mert amikor minden a legtökéletesebb volt, eszembe jutott, hogy Peti füzete még mindig a konyhapulton hever.

– Juj! El kell olvasnunk Peti fogalmazását, mert nagyon büszke volt rá! – mondtam Bálintnak, otthagytam az ágyban a félig megevett barackos szelettel és lerohantam a füzetért.

– Imádom, amikor így mászkálsz a lakásban, mint húszéves korunkban – búgta Bálint hamiskás mosollyal, amikor visszatértem. Kapott egy hosszú, szerelmes csókot a vérpezsdítő bók jutalmául. Ez volt az utolsó csókunk.

– Olvassuk el együtt, jó! – csicseregtem neki, bevackoltam magam a takaró alá és fennhangon belekezdtem. – „Osztálykirándulás Esztergomban”.

– Esztergom? Mikor voltak ők Esztergomban?

– Nincs két hete. Nem emlékszel? Amikor te Szegeden voltál a prezentálni a paprikás cégnél.

– Nem lehetne, hogy máskor olvassuk el, és most megismételjük inkább az előző mutatványt? – búgta az én elbűvölő férjem édes, erotikus hangon.

– Nem – mondtam határozottan. – Előbb a gyerek. Utána jöhet a ráadás – és már olvastam is. Peti leírta, melyik program miért volt vicces. A buszozás, mert a sofőr egy mérges bácsi volt, a Várpark, ahol óriáscsúzliztak és nyilaztak, a Bazilika tornya, mert olyan picik voltak lent az emberek. De a legviccesebb az volt, hogy sikerült kicselezni a Nagyfőnököt, aki nem vette őt észre az étteremben, pedig ketten is voltak.

A Nagyfőnök név még óvodából maradt Bálinton, aki azt mondta, mindig lesből figyeli Petit, hogy rendesen viselkedik-e. Az évek során egy folytatólagos játék lett az egészből, amelyben Petinek rendre el kellett rejtőznie, hogy a Nagyfőnök ne vegye észre. Ez az, ami Peti szerint Esztergomban is sikerült.

– Hogy kerültél te Szegedről Esztergomba, Bálint? – ez volt az utolsó buta, naiv kérdésem a férjemhez. – És egyáltalán kivel voltál? – Ott feküdtünk meztelenül összevackolódva a takaró alatt, és valójában abból jöttem rá a válaszra, ahogy Bálint ledermedt.

– Neked van valakid, bazdmeg! – ez volt az első trágár mondatom a hőn szeretett Bálinthoz. Aztán még sok követte. – Te megcsalsz engem! Úristen, micsoda egy mocskos geciláda vagy!

Addigra már köntösben rohangáltam fel és alá a hálóban. Bálint teljesen lefagyott. Nem volt felkészülve. Nem volt meg az előre legyártott ügyes hazugság, nem tudta bedobni a mágikus mosolyt, a huncut pillantást, nem tudott már úgy megérinteni, hogy azonnal, tizenöt év után is a karjaiba olvadjak. Csak egy csaló volt, akit a saját kisfia leplezett le. Egy szélhámos, aki többé nem tudja rózsaszín cukormázba csomagolni a szemfényvesztéseit. Ekkor, 2022. május 26-án, csütörtökön, Evelyn napján, a névnapomon, éjjel negyed tizenegy körül ugyanis egyszeriben megértettem, kicsoda, micsoda ő.

A történet többi része elég szokványos. Anyám felpofozta Bálintot, amikor másnap reggel megérkezett, én pedig azonnal elhagytam. Szerencsére anyám lakásában hárman is meg tudtuk húzni magunkat, amíg teljes állásba tudtam menni és Petivel külön költözhettünk. A Nagyfőnök rendszeresen elviszi Petit, apának azért még rendes maradt. A fiam ötödikes most, és azt már kezdi érteni, miért hagytam el az apját. Egyszer majd el kell mondanom azt is, hogyan történt.