Ez a cikk az Éva Magazin 2016-os 4. lapszámában jelent meg először „Párterápia csináld magad módra" címmel. Tudtad, hogy korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

A terapeuták szerint a házaspárok gyakran túl sokáig ülnek némán, tétlenül a problémákon, hagyják, hogy a szakadék széléig jussanak, ahonnan csak professzionális segítséggel – vagy már anélkül sem – lehet visszakecmeregni. Holott ha idejében felismernénk és elsimítanánk az apró zökkenőket, elkerülhetnénk, hogy terápián kelljen befoltozni a lyukakat – egy autó áráért. Ehhez próbálunk néhány támpontot adni – szakértő segítségével. „Arra a kérdésre, hogy Mi a teendő?, nincs pontos válasz. Ennek oka, hogy nincs recept, nincs királyi útja a dolgoknak – mondja Tóth Ágnes pszichológus. – Mint ahogy minden ember más, a kapcsolatok sem egyformák. A helyzetet bonyolítja, hogy egy kapcsolat két ember kombinációja, és a köztük lévő dinamika rengetegféle lehet, sőt folyamatosan változik. Vannak azonban olyan mintázatok, összjátékok, amelyek a legtöbb kapcsolatban előfordulnak, függetlenül a felek személyiségétől. Gondoljunk csak például a kapcsolat életkorára, fázisaira. Más a megismerkedéskor, más, amikor sok dolog már rutinná válik, és megint újfajta kihívás, amikor gyerek születik. Igenis vannak olyan próbatételek, amelyek majdnem mindenütt megjelennek vagy megjelennének, ha nem figyelünk rá.” Sorra vesszük a legtipikusabbakat.

1. A „GYILKOS” MINDENNAPI RUTIN

A közös élet apró-cseprő feladatai, kihívásai, a hétköznapi monotonitás néhány év alatt felőrölheti a kapcsolatot, ha nem vagyunk résen. Az egykor hatalmas tűzzel lángoló szenvedély eltűnik a bevásárlólisták, sárga csekkek, később pedig a szülői értekezletek és dzsúdóedzések szövevényében, természetesnek vesszük a másikat, magától értetődőnek a kapcsolatunkat, és már nem fektetünk bele energiát. Sajnos sokan eljutnak addig a pontig, amikor már azt sem értik, miért is vannak együtt, már arra sem emlékeznek, mi volt az, ami anno annyira vonzotta őket egymáshoz. Ezek a párok jó esetben „sima” lakótársként, rossz esetben pedig gyűlölködő, egymást maró ellenségként végzik. És innen már rettentő nehéz visszajönni. Persze az idő- és energiahiány ez esetben is valós probléma – szakértők szerint a legtöbb pár erre hivatkozik, ha kérdőre vonják őket –, ezért itt jön a képbe a feladat munkás része és persze a fegyelem. Ahogy hajlandók vagyunk több erőt fektetni azokba a – tegyük fel – munkahelyi projektekbe, amelyek fontosak nekünk, ugyanolyan tudatossággal és fegyelmezettséggel kell ápolnunk a kapcsolatunkat is. Nem ülhetünk tétlenül, nyugiban csak azért, mert elhangzott a „míg a halál...” ígérete.

Mit tegyünk?

A nagy gesztusok valóban sok időt, erőt és gyakran pénzt igényelnek, ráadásul hosszú távon nehezen fenntarthatók, ezért érdemes inkább kicsiben gondolkozni. „Általában minden helyzetre érvényes, hogy jobb a prevenció, mint az intervenció – hangsúlyozza a pszichológus. – Értem ezen, hogy a párkapcsolatok igen sokat profitálnak abból, ha a két fél képes odafigyelni azokra a – sokszor csak – apróságokra, amelyek hajlamosak a feleket egymástól távolítani. Ezek rövid távon nem jelentenek túl nagy gondot, hosszú távon viszont fájdalmas következményekkel járhatnak. A kapcsolatok egyik nehézsége, hogy ami az elején természetes volt, az később már sokkal nagyobb odafigyelést igényel. Ez egyfelől teljesen természetes, hiszen állandó változásban vagyunk nemcsak mi magunk, de a környezetünk és a kapcsolat is. Az állandó változásban viszont jó megtalálni a mi közös pontjainkat, rutinjainkat – és a közös időt. Az utóbbiban óriási szerepe van a beszélgetésnek. És itt nem csak a mély lelki dolgok kölcsönös feltárására gondolok. Az intimitásnak a mindennapi dolgok megosztása is fontos része. Sokszor elsiklunk az ilyen kis részletek felett – például hogy mi volt a munkahelyünkön, milyen beszélgetést kaptunk el a buszon, mitől lett jó vagy rossz kedvünk aznap –, mondván, hogy nem annyira fontosak. Pedig ez a fajta csevegés is alapot ad a beszélgetéshez és a kommunikációhoz. Nem szólva arról, hogy ezáltal a partnerünk mindennapjait, gondolatait és érzéseit is jobban megismerjük. Ez a folyamatos kommunikáció nagyon jó prevenció ahhoz, hogy később ne kelljen egy ilyen kapcsolati krízisből mentőakcióként teljesen újratanulni a társunkat.” Hasonlóképpen érdemes felidézni azokat a világmegváltó vagy egymás alapos megismerését célzó beszélgetéseket, amelyeket a megismerkedéskor folytattunk, és újra feltenni egymásnak ugyanazokat a kérdéseket. Ezzel például azt is felmérhetjük, mennyit változtunk az elmúlt években, és rengeteg újat tanulhatunk a partnerünkről. Nem hangzik túl romantikusan, de ha más megoldás nincs, írjuk be az egymással töltendő időt a naptárunkba – javasolják a szakemberek. A fentieken kívül pedig mindannyian ismerjük azokat az apró gesztusokat, amelyeket értékelne a társunk – például hogy bevisszük neki az ágyba a reggeli kávét, meglepjük olykor egy-egy marcipánszívvel vagy elkísérjük kutyát sétáltatni, pedig nem mi vagyunk soron –, tegyük hát meg érte!

2. A HŰTLENSÉG GONDOLATA

Nem, itt még nem a konkrét megcsalásról van szó, az már sokkal nagyobb fajsúlyú probléma, csupán arról, hogy bejött a képbe egy harmadik, aki izgatja a fantáziádat vagy a partneredét. A hűtlenség gondolatát gyakran nem is a szex motiválja – állítják a párterapeuták –, sokkal inkább az a vágy, hogy végre újra megkapjuk valakitől azt a kitüntetett figyelmet, amely a kapcsolatok elejére jellemző. „A harmadik fél néha nem is a sértettség vagy a kétségbeesés következménye, inkább hasonlít valami izgalmas unaloműző tevékenységhez – mondja Tóth Ágnes. – Éppen ez ellen lehet jó egy közös hobbi vagy aktivitás, amit rendszeresen a párunkkal végzünk, és amit – nagyon fontos – mindketten élvezetesnek tartunk.”

Mit tegyünk?

Ha észrevettük, hogy a kedvesünk kifelé kacsingat – vagy akár mi magunk tesszük ezt –, abban az esetben is nagy, mélyreható beszélgetésekre lesz szükség, ha maga a fizikai aktus nem tűnik valószínűnek. Fel kell tennünk azokat a talán hülyén hangzó kérdéseket, amik mindenképpen választ igényelnek. „Mit vársz tőlem?” „Mennyire érzed, hogy egy hullámhosszon vagyunk?” „Mivel bántalak meg a mindennapokban?” „Mit tehetnék, hogy boldogabb légy mellettem?” És ezeket a kérdéseket mindkét félnek meg kell válaszolnia. Fontos, hogy felismerjük, ha a beszélgetés kezd vitába torkollni – ilyenkor kérjünk inkább időt, hogy meg tudjuk gondolni a válaszainkat. Soha ne adjunk ultimátumot a vita hevében! „Súlyos döntés kérdése, hogy kizárólag a saját kapcsolatunkra fókuszáljunk. Ha meghozzuk a döntést, ezzel vállaljuk, hogy nagyobb figyelmet fogunk fordítani a társunkra is és önmagunkra is. Egy harmadik fél – bármilyen szerepben történő – felbukkanása jó alapot ad arra, hogy változtassunk: magunkon, a szokásainkon, a rutinjainkon. Ezután a változtatás igénye sürgetően jelentkezik, és lesznek olyan korrekciók a kapcsolatban, amelyek nem tűrnek halasztást. Egy-két wellness vagy vacsora ezeket nem fogja megoldani, de jó lökést adhat a kommunikációnak. Elkezdjük egymást újra megismerni, miközben jobban tisztába jövünk a saját igényünkkel is” – állítja a pszichológus.

3. TÚL SOK TEHER

Semmi nem tudja olyan alattomosan és végzetesen mérgezni a házasságot, mint a teherviselés túlzottan egyenlőtlen elosztása. Ha a közös terhek nagy része csak egyikünk vállát nyomja, előbb-utóbb megroggyan a kapcsolatnak ez az oldala. Tisztelet a kivételnek, de ez a fél általában a nő. A terapeuták tapasztalata szerint valóban gyakoriak azok a Woody Allen-i jelenetek, amikor a házastársak a szétdobált zoknikon vitatkoznak a fotelben ülve. Vagy azon, hogy a férj mindig mindent elfelejt. Vagy hogy ki menjen a postára, ki hívja fel a közös képviselőt, ha kiment a világítás a lépcsőházban, ki vigye sétálni reggel a kutyát. Hogy ezek férfi- vagy női munkák… Hogy a nő feje se káptalan…

Mit tegyünk?

Először is alaposan gondolkodjunk el és nézzünk magunkba: idézzük fel a kapcsolatunk kezdetét, hogy akkoriban hogyan alakult a tehermegosztás. Tapasztalatok szerint gyakran mi, nők követjük el eleve a nagy hibát: mindent magunkra vállalunk önként és dalolva, hogy „szupernőségünkkel” is lenyűgözzük a társunkat. Igen ám, de az évek előrehaladtával a feladatok egyre-másra szaporodnak. Gyerekek jönnek, a munkahelyi követelményeink változnak, esetleg sokkal keményebbek lesznek, így már nem tudunk mindenhol maximálisan helytállni. Rendkívül fontos, hogy ezt felismerjük és szóljunk, mert semmiképp nem szabad mártírszerepbe helyezkednünk. „Sok kapcsolatban ezek szenzitív pontok, amikre nehéz úgy reagálni, hogy ne boruljon rögtön a bili, és higgadtan közölni/kérni a párunkat a nagyobb fokú részvételre – mondja a pszichológus. – A kiabálás, veszekedés soha nem bizonyul jó megoldásnak, sőt, védekező vagy dacos álláspontra készteti a másikat. Ilyenkor mondjuk, hogy ne a másik személyére reagáljunk, hanem a konkrét szituációra… és ez az, ami nagyon nehéz. A közös szabályok és rutinok kialakítása éppen emiatt nagyon fontos, de szükség van a közös szabályok időnkénti megújítására is, hogy tudjuk: kinek mi tartozik a felelősségi körébe, miben számíthatunk rá – ezeket aztán könnyebb alakítani is, mert van referencia.” Ha higgadtan felvázoljuk társunknak a problémánkat, az ő hozzáállásáról is megtudhatunk egyet s mást. Talán anyósunk tisztaságmániája a felelős azért, hogy kedvesünk csak akkor érzi biztonságban magát, ha kupi van körülötte, de az is lehet, hogy a mi túlzott maximalizmusunk miatt nem veszi ki a részét a férj a házimunkában. Ismerjük a viccet, hogy „drágám, csak te tudsz tökéletesen felmosni, így inkább rád hagyom”. Ha folyton hibát találunk az elvégzett munkában, nem csoda, ha a férfi egy idő után inkább kivonul a buliból. De persze olyan is van, hogy kedvesünk egyszerűen csak hozzászokott, hogy kiszolgálják. A szokásokon azonban lehet és kell is csiszolni – mindenkiben megvan a változás, változtatás képessége, olykor csak egy gyengéd, de lendületes lökésre van szükség, hogy előhívjuk. Sok-sok beszélgetéssel (nem kiabálással) kialkudhatjuk azokat a kompromisszumokat, amelyek mindkettőnk számára elfogadhatók.