A szarvasvadász

A nagymamámmal láttam először tizenkét évesen, mert imádtam Robert de Nirót. (Hogy engedhettek be egyáltalán a moziba ennyi idősen?) A nagymamám kiborult tőle, én teljesen elvarázsolódtam. Megosztó filmről van szó, mely legendásan hosszú felvezető után csap a lecsóba: az Ukrajnából származó, Egyesült Államokba telepedett három jóbarát együtt cseppen a vietnami háború borzalmainak közepébe. A kínzások, az orosz rulett nevezetű félelmetes játék mindegyikőjüket megviseli, csak az a kérdés, ki képes feltápászkodni a padlóról, és ki az, aki – legalábbis pszichésen – örökre a dzsungel poklában ragad. Robert de Niro, a Hairből ismert John Savage, Christopher Walken és Meryl Streep parádéznak a Vietnam-klasszikus nagy szerepeiben.

Apokalipszis, most

Vietnam újratöltve: Cimino után Francis Ford Coppola csinálta meg a maga tébolyult verzióját az egyik legtébolyultabb háborúról. Szerencsére már idősebben láttam, mint A szarvasvadászt, mert ezt a filmet talán még bonyolultabb a helyére tenni. Állítólag maga a forgatás is rettenetes volt, a végeredmény pedig egy hagymázas vízió az őrült gyilkolászás centrumában vakon bolyongó őrült emberekről. Az Apokalipszis, most erős idegzetűeknek ajánlott, nagyon felkavaró és zsigerileg ható alkotás, ami viszont életre szóló élményt ad.

Az ötödik pecsét

Szintén kiskamasz korom egyik legmeghatározóbb filmje, diákjaimnak is levetítettem néhányszor. A történet egyszerű: átlagemberek beszélik ki a politikát és a német megszállást valamikor 1944-ben, egy biztonságosnak hitt kocsma mélyén. A hamis biztonságosérzet azonban brutálisan szertefoszlik, és a férfiaknak szörnyű körülmények között kell bizonyítania: megőrzik-e emberségüket a pokol legmélyebb bugyrában is, vagy szégyenbélyeget hordanak életük végéig. A bitang erős történetet Fábri Zoltán úgy vitte filmvászonra zseniális színészeivel – Márkus László mint hebrencs könyvügynök, Latinovits Zoltán sátáni szerepben –, hogy állítom, soha nem felejti el, aki látta. (Hasonlóan erős filmemlékem a Kovács András-féle Hideg napok, ami legalább ilyen erővel kólint fejbe.)

A diktátor

Chaplin utólagos bevallása szerint sosem készítette volna el a filmet, ha tisztában van a koncentrációs táborok létezésével. A világ ebben az esetben szegényebb lenne a kis csavargó érett korszakának felejthetetlen Hitler-paródiájával, a háborús tematika Chaplines értelmezésével, és ezt akkor is sajnálnánk, ha egyébként a film beható ismeretében értjük, miért nyilatkozta a fentieket.

Szigorúan ellenőrzött vonatok

A csehszlovák újhullám ezen gyöngyszeme egy kétbalkezes fiatal forgalmista, Milos szemszögéből ábrázolja a második világháborút, akinek egy kis vidéki vasútállomáson, világégés közben is az a legfontosabb, hogy végre elveszítse a szüzességét. Van itt galambmániás állomásfőnök, csinos kalauzlány, női feneket pecsételő forgalmista, szóval a mellékszereplők is remekbe szabottak, akik a maguk módján menekülnek el a háború réme elől. Önironikus és együttérző film, nagyon sokszor láttam – először gyerekkoromban, aztán minden évtizedben legalább egyszer -, és nagyon szeretem is.

Becstelen brigantik

Az amerikaiak kinyírják Hitlert? Szentségtörő gondolat… volt egészen 2008-ig, amikor Tarantino pimasz és laza komédiájával igazságot szolgáltatott a sok millió zsidó áldozatnak. Brad Pitt talán soha nem volt olyan jó, mint ebben a filmben, és ez, megnézve impozáns filmográfiáját, eléggé nagy szó.

Az élet szép

A holokauszt-komédia szintén merész húzásnak hatott a kétezres évek végén, Roberto Benigni azonban Oscar-díjjal bizonyította be, hogy nem ma kezdte az ötletelést. A koncentrációs tábor gyilkos őrületétől az apa kisfiát csak egyetlen módon védheti meg: ha elhiteti vele, hogy mindez csak játék, és ha rendesen végigcsinálják a keménynek tűnő feladatokat, még a fődíjat is megnyerhetik. Hasonló szellemben készült a románok Életvonat című filmje is, amit ugyan nem láttam olyan sokszor, mint Benigni tragikomédiáját, de a záró csavar örökre a retinámba égett.

Saul fia

Nemes-Jeles László Oscar-díjat érő drámája új szemszögből mutatja meg a holokauszt borzalmait: mellőzi a totált, és szinte minden jelenetben csak annyit látunk a történésekből, amennyit a fia (?) holttestét megszállottan eltemetni akaró Saul is érzékel. Hiába nem tapicskol a szenvedésekben, a Saul fia attól még iszonyúan megrendítő, különösen a hanghatások azok, amiktől még napok múlva sem képes a néző megszabadulni.

A tizedes meg a többiek

És akkor következzen a beígért felhőtlen komédia, mert ilyen is akad: Keleti Márton rendező és Sinkovits Imre duettje a magyar filmtörténelem széles körben ismert háborús komédiáját adta az örökkévalóságnak. A nagypofájú, kötődésképtelen, ugyanakkor talpraesett és melegszívű Molnár Ferenc és társainak kalandjai a második világháborúban klasszikus vígjátéki hagyományokat idéznek, az ironikus-parodisztikus hangvételnek és a remek dialógusoknak köszönhetően pedig az egyik legtöbbet idézett magyar komédiává vált. Csak egy, ma is sokat idézett szállóige: „Az oroszok már a spájzban vannak!”