Válságba került házasságok, egymásra mutogatás, hűtlenség, csalódottság, elhidegülés – és végül, talán, némi látszatreménység. Ennyi a Hajdu Szabolcs rendező által három részesre tervezett családtrilógia második része, de persze többet mond el napjaink középosztálybeli privát vergődéséről, mint sok más hasonló témában készült, nagyobb büdzsével készült mozgókép.

Hajdu Szabolcs és csapata filmjeit egyetemista korom óta követem, már csak azért is, mert egyik barátnőm akkoriban magánéletileg is érdeklődött a debreceni group iránt, meg hát, kár tagadni, olyan frissek és üdék voltak ezek a mozik, mint amikor valaki egy áporodott levegőjű szobában hirtelen kinyitja az ablakot. Több mint húsz év alatt a rendező persze nagy utat járt be: eltávolodott a stilizált filmezéstől, elkészítette többek között a Fehér tenyeret, majd egyre inkább a realizmus felé fordult. A Kálmán-nap is leginkább utóbbi stílusirányzattal ápol kapcsolatot, ez ugyanis az Ernelláék Farkaséknál következő „epizódja”, és – ahogy a sajtóvetítésen megtudtuk –, remélhetőleg hamarosan jön a színházban már kipróbált trilógia befejező része is, az Egy százalék indián.

Az Ernelláék Farkaséknél kisköltségvetésű, innen-onnan szívességekből összerakott film volt – a Kálmán-nap hasonló cipőben jár, de ez most is inkább előnyére válik, mint hátrányára. Nevezhetnénk klasszikus kamaradrámának: szintén két házaspár néhány óráját követhetjük végig hangsúlyozottan hétköznapi módon, a külső tér kiiktatásával, majdnem végig egyetlen helyszínbe zárva. A színészi játék manifeszt használata helyett jóval hangsúlyosabb az emberi esendőségre építő megjelenítés, a való életből átlopott dialógusok: az alkotók személyes életüket, szavaikat, viselkedési formáikat bocsátják a kamera rendelkezésére, ami objektív megfigyelőként rögzít, és egyaránt közelít vagy tart távolságot az összes figurától.

A történet nem túl bonyolult. Kálmán (Hajdu) és Olga (a nagy visszatérő Tóth Orsolya) majd húsz éve házasok. Van két gyerekük, akik az Ernelláékkal ellentétben most csak szóba kerülnek, gyerekszereplő ebben a filmben nem jelenik meg.

Már a hosszabb nyitó snittben érezhetjük a megkopottságot, szinte sugárzik a vászonról a hosszú együttélés okozta megfáradtság: a kanapén fetrengő Kálmán ingerült és szarkasztikus megjegyzéseire Tóth fáradt, kiábrándult visszhangja felelget. Nem értenek egyet szinte semmiben, sem a baráti szívességek kezelésében, sem a gyereknevelés kérdéseiben, sem az iskolaválasztásban – eltávolodtak egymástól. A helyzet tovább éleződik, amikor betoppan Zita (Földeáki Nóra) és Levente (Szabó Domokos), akik között a kapcsolati problémák még kiélezettebben, nyersebben érződnek. Levente folyamatos fájdalmakkal küzd, bőbeszédű felesége mellett alig hallatszik a hangja, komor és nyúzott arckifejezése azonban ékesebb ezer szónál. De Zita sem tűnik boldognak: Földeáki monoton hanghordozása és egykedvű tekintete a folyton járó száj fölött szintén önmagáért beszél. Sodródnak a látszólag sehova nem tartó párbeszédek, fogy a pálinka, érezhető, hogy itt valami hamarosan történni fog, s mivel nem egy véres thrillerben vagyunk, tudjuk, hogy valódi kést nem ránt majd elő senki: pszichés boncolóeszköz, embert megnyomorító titok azonban előbb-utóbb mindenképp napvilágra kerül.

Hétköznapi kegyetlenség, életközepi válságtünet, banális kudarcsorozat zajlik itt tehát, a kiüresedett hősöket pedig meleg színekkel teli, napfényes, barnás árnyalatú környezet öleli körbe, mely otthonos és bensőséges lehetne, lomtalanításon összeszedett vintage stílusú tárgyaival azonban – s erre több keserű megjegyzés utal – mintha inkább börtönbe zárná az ott lakókat. Pedig van saját bejáró (Gelányi Imre vicces és megkapó alakítása), és minden fából készült – az embernek óhatatlanul eszébe jut, ha valaki leejtene egy gyufát, egyetlen pillanat alatt égne porig az egész álomházacska. A megáll az idő elvágyódó eszményét hordozza a sok régi bútor, a rengeteg könyv, a bőséges CD-gyűjtemény is: az itt élőknek kevés kapcsolata lehet a jelennel, most semmi sem jó, üzenik, úgyhogy élünk, együtt, ahogy tudunk, időnként azért táncolunk és mosolygunk, mert szerencsére ilyen pillanataink is akadnak a sivár valóság közepén.

Tévedés ne essék: ha az itt leírtak alapján valaki azt gondolná, hogy a Kálmán-nap csupa szürke nyomasztás és ború, ki kell ábrándítsam, a humor és az irónia legalább olyan alapszíne a Hajdu-univerzumnak, mint a feszültségteremtés vagy a lélektaniság. A rendező önmagából és belőlünk, nézőkből forgatott filmet, márpedig mindennapjaink az összes szörnyűséggel és szomorúsággal együtt rendkívül komikusak is. Nevessünk és borzongjunk hát együtt, ecce homo.

Galériánkban kevésbé ismert filmes bakikat mutatunk!