– Mióta foglalkoztatnak a nők jogai? Gyerekkorodtól így volt, vagy később alakult ki?

– Családi legenda, hogy amikor Ceausescu-t élő tévéközvetítésben a feleségével együtt 1989-ben kivégezték, én hangosan, felháborodva közöltem a Videoton tévét körbeülő családommal, hogy ez teljes mértékben felháborító. Ekkor 4 éves voltam, és az értetlen családom hangosan gurgulázott a nevetéstől, majd elintézték annyival: – Te még kicsi vagy, nem értheted! Mire én teljes nyugalommal azt válaszoltam, hogy akkor sem kellene kivégezni legalább a feleségét. Ezt persze még hangosabb nevetés követte. Engem egészen kiskorom óta kiemelten érdekelnek a társadalmi kérdések, ezen belül a nők és a gyerekek jogai különösen.

– Nagy az igazságérzeted? Vannak ennek hátrányai?

– Igen, nagyon nagy igazságérzetem van. Szerintem ennek annyi a hátránya, hogy amikor a gyerekeim között próbálok meg igazságot tenni, akkor a végén mindig az az eredmény, hogy mindenki hibás volt valamennyire. Nagyon fárasztó, ha az ember mindig minden körülményt megvizsgál és igyekszik objektív maradni. De ez szakmai ártalom. Illetve az is lehet (és ez a valószínűbb), hogy emiatt választottam a jogi pályát, és azon belül az igazságszolgáltatást.

– Párkapcsolat, karrier és anyaság. Neked hogy sikerül ezeket összeegyeztetni (vagy hogyan nem sikerül)?

– Szerintem az embernek mindenre van ideje, amit igazán szeret, és ami fontos a számára. Nekem ez a három szerep a legfontosabb az életben. Mind a három teljes embert kíván, ezért igyekszem az összesben teljes emberként helytállni. A párkapcsolathoz, a gyerekneveléshez és a munkához is elhivatottság kell: nekem az elhivatottság azt jelenti, hogy szenvedéllyel szeretek. A férjemet, a gyerekeimet és a munkámat is.

– Voltak konkrét mintáid a regény szereplőihez?

– Nem. A szereplők kitalált alakok, a képzeletem szülöttei. Ugyanakkor igyekeztem őket olyanra formálni, hogy minél több embert meg tudjanak szólítani, hogy könnyű legyen azonosulni a problémáikkal, az érzéseikkel, a félelmeikkel.

– Miért éppen az iráni kultúra fogott meg? Konzultáltál szakértőkkel, perzsa származású emberekkel?

– Irán történelme rendkívül érdekes. Az ország az 1979-es forradalomig egy nyugati típusú kozmopolita világ volt, sokan nem is tudják, de a legnagyobb amerikai közösséggel rendelkezett az Egyesült Államok területén kívül. Egy virágzó társadalomról van szó, ahol a nőknek nemcsak egyforma jogokat adtak a férfiakkal, de más országokat jóval megelőzve felül is reprezentálták a férfiakat, például a felsőoktatásban. Aztán egyszercsak minden megváltozott. Azazhogy mégsem, ez sem teljesen igaz, ugyanis a mai napig több nő ül az iráni parlamentben, mint mondjuk nálunk, a diplomás nők aránya a férfiakkal szemben pedig jóval magasabb sok nyugati társadaloménál. A könyv ötletét egyébként egy 2022. szeptemberi újságcikk adta, amelyben az iráni nőket ért igazságtalanságokról számoltak be. Mielőtt belefogtam a könyv megírásába, számos művet elolvastam Irán történelméről, kultúrájáról, és természetesen perzsa származású emberekkel is konzultáltam.

– Nem aggódsz a fogadtatás miatt? Magyarországon a nők és a bevándorlók (pláne a Közel-Keletről) jogai, helyzete gyakran ellenséges reakciókat is szülnek. Elég csak belepörgetni egy kommentszekcióba.

– Egyáltalán nem aggódom. Ez a könyv egyértelműen nem azoknak szól, akiket egy ember származása foglalkoztat, amit egyébként egyáltalán nem tudok elfogadni. Számomra az emberi értékek számítanak. Vallás, nem, származás, szexuális orientáció: ezek alapján senkit soha nem szabad megítélni. A kérdések csak akkor merülhetnek fel, ha valakinek a jogai sérülnek és védelemre szorul. Egészen addig magánügy, amíg az illető nem szeretne róla beszélni.

– Kiknek ajánlanád a regényt elsősorban?

– 20 és 100 év között mindenkinek, aki valaha élt, él, vagy élni fog párkapcsolatban. Továbbá azoknak, akik nem hisznek magukban eléggé, és ezért (vagy bármi másért) még nem találták meg a saját hangjukat, és a saját útjukat.