Valamennyire szégyellem magam, hogy a mostani anyámat elfogadom, mert bizonyítottan gondoskodásra szorul, de valaha ordítozva vitatkoztam vele a „hülyesége” miatt.

Mikor is kezdődött?

Hál' isten nem vagy egyedül

Ott a húgom, Saci. Az ő fia, Laci. Az én két gyerekem, Vivi és Boldi. Egy ideje ötfős kupaktanácsban hozzuk a döntéseket. Mostanra, amikor már állandó felügyelet kell édesanyámnak, kialakult ez a közös döntési szisztéma. Tanultunk az ő hibájából.

Apánk 15 évvel ezelőtt súlyos stroke-on esett át. Viszonylag fiatal volt, 66 éves. Erőteljes, okos férfi, egyetemi tanár. Kegyetlen kimondani, de lett belőle egy vegetatív humanoid. Ebben az entitásában kedvenc szórakozása az volt, hogy a még használható bal kezével kibontotta a pelenkát és onanizált. Naponta kb. kétszer-háromszor, ami után a pelenka persze jobbára kibontva maradt, és teret hódított a vizelet, a széklet az ágyban.

„Anya! Nem kell ezt egyedül csinálnod. Költözz közelebb! Akár a szomszédba! Itt vagyunk neked!”

De hát mit szólna Sándor (a mentálisan diszfunkcionális apánk, ugyebár). És annyi minden van a pincében. „Elmegyünk hozzád, és egyetlen hétvége alatt rendbe rakjuk a pincét.” Valahogy soha nem adta el a házukat. Nyaggattam én, piszkálta Sári, oltották az unokák. Laci, a legidősebb és a kedvence órákon át győzködte. Mégis volt mindig egy indok, egy visszatartó erő. A végén már ilyenek, hogy „de hát ide kapom a leveleket.” Azért ekkor már sejtettük.

Sok-sok emlék összeköt

Az orrunk előtt történt minden. Mégsem lehet meghatározni, mikor kezdődött. Csak annyit tudok, hogy Saci idézte fel az első mindenki számára nyilvánvaló „értelmetlen” jelenséget. Apám a rendszerváltás után vett a maga örömére egy igazi autót. Egy Volvo 760-ast. Divat volt használt, de megkímélt nyugati autót beszerezni, olyanokkal rohangált mindenki, aki kiábrándult a Ladából meg a Trabantból. Az első szerviz után anyánk panaszkodni kezdett. Hogy ő biztos benne, hogy ezek kilopták a karburátort. Vagy ha azt nem, akkor kicserélték rosszabbra a légszűrőt. Mert ez egy jó nyugati kocsi volt, a szervizben meg csupa csaló dolgozik. Ismételgette, a gyerekeknek, az akkor kb. tízéves unokáinak magyarázta, hogy csaló a világ. Mindketten odasompolyogtunk Apához, hogy most miről beszél a Mami az unokák előtt? Csak vonogatta a vállát, hogy hagyjuk rá, úgyse lehet meggyőzni, a kocsinak meg semmi baja.

A kezdet vége vagy a vég kezdete

A képeslap jóval korábbi. És csak sokkal később, ma ismerem fel, hogy Édesanyám már ötven felé is gyanakvó-paranoiás volt. Nem mentális beteg, de nem is egészséges. Persze ki járt pszichológushoz a foszladozó Kádár-világban?
Történt, hogy a szüleim jártak egyszer (Kelet-)Berlinben. Hoztak egy sor képeslapot – ez is divat volt, hol volt még az okostelefon, amivel mindenki személyre szabott emlékeket gyárt! 17 voltam, amikor Anyu előszedte ezeket a képeslapokat, és Apuval közösen elmesélték az egész utat, az emlékeiket. Nekem különösen tetszett egy képeslap az Alexanderplatz-ról. Pont ezt nem találta az anyám három héttel később. A mentális zavarok istene tudja miért, fejébe vette, hogy én loptam el. A táskámat, a szekrényemet végigtúrta (közben megtalálta az eldugott cigimet), a kabátjaim zsebét, a tornazsákom mélyét is átkutatta, mert biztosan hitte, hogy eltettem azt a képeslapot.

Apám és Sári tehetetlenül álltak, gyengéden próbálták megállítani. Nem használt. Ugyanis anyám szerint pénzért eladtam azt a képeslapot, azon vettem a cigit.
Elmenekültem otthonról. Runaway child. Apám utánam jött, a vasútállomásról könyörgött haza. A képeslap hétfőn meglett, édesanyám korábban a munkahelyén is elmesélte Berlint. Az a lap véletlenül ott maradt.

Anyám 48 éves volt ekkor. Lehet, hogy itt elkezdődött? Persze az a képeslap nincs már meg. Szerintem eltépte, amikor már csak a tévedésére emlékezett. Nehéz hova tenni ezt az emlékeim polcán, de édesanyám mai, nyilvánvaló demenciája segít, hogy szintén a „furcsaságai” közé soroljam.

Két család

Sacinak előbb lett családja. Huszonegy volt, mikor férjhez ment, huszonhárom, mikor Laci született, huszonkilenc, mikor elvált. Én valahol félúton találtam rá Karcsira, és még együtt vagyunk, két felnőtt gyerekkel. Igaz, velünk anyánk nem játszotta el, amit Sacival és a férjével, Péterrel.

Az igaz, hogy Petinek volt egy stílusa, de történetesen épp nekem vallotta be először, mikor megcsalta a húgomat, és az jóval később volt, válás is lett belőle. Bár Péter példás apa maradt utána is.

Egyszóval anyám akkor még téved, de duruzsol, alaptalanul. Saci néz rám, kérdezi, miket mond. Emlékszem a zavarra, mert nincs értelme, így nem is igen tudom elmesélni. Hogy Péter azért jár a város másik végébe dolgozni, mert nem is dolgozni megy, hanem két családja van. Hogy Sacinak jobban kéne figyelnie, mert a Péter az bizony nem igazi férj. Hogy Lacikának nem lesz apja, mert a másik család előbb-utóbb lenyúlja Pétert. Hogy Péter telefonjában mindenféle női nevek vannak.

Utólag talán mindenki felmenti anyánkat. Ez is nyilván a demencia része volt, habár csak a hatvanegy felé araszolt akkoriban. Ám gyakorlatilag szétboronálta a húgom házasságát. És szinte boldog volt, amikor végül „igaza lett”, és Péter valóban elhagyta Sacit. „Nem tud mindenki annyi sok éven át szeretetben élni, mint én apátokkal.” Ez volt az összes hozzáfűznivalója. Hagyjuk is azt az annyi sok évet.

Magányra tördelve

Apánk teste végül feladta az ösztönlétet, amiben csaknem 12 évig vegetált. Anyánk nemcsak gondozta, ápolta és vigyázott rá, de – nekem úgy tűnt – egyre inkább őrizte, kisbabájának tartotta, sőt uralta is. Rászóltam, amikor megütötte félig magatehetetlen férjét azért, mert a frissen feladott pelenkába azonnal becsinált. De nem szégyellte el magát. Elmagyarázta, hogy el sem bírom képzelni, mennyit szenved apánk miatt. Ám hiába minden, innentől teljesen logikus győzködés, hogy adja el már végre azt a roskatag házat és költözzön a közelünkbe, vagy hogy keressünk Apának egy megfelelő intézetet. „Hogy képzelitek! Sándor azt akarja, hogy én gondoskodjak róla.”
Amikor apánk meghalt, anyánk másnap elkezdte a ma is tartó ventillációt. Hogy mennyire tökéletes volt a kapcsolatuk. Hogy milyen egyetértésben neveltek minket. Hogy apánk milyen tökéletes volt. Ez a közvetlen gyász időszaka volt, amikor utoljára szemet hunytunk Sacival. Aztán az unokák ébresztettek fel minket.

„Úgy kezel, mintha hatéves lennék. Fel akarja vágni nekem a húst, mert én még nem vagyok elég ügyes.” Így a 23 éves Laci. „Megkér, hogy bontsam ki a rizst és tegyem oda főni. Majd kibont egy rizst, de elfelejti és kibont egy másikat is, és csodálkozik, hogy a tűzhelyen van egy megfőtt adag.” Így Vivi. „Ordít velem, hogy csaltam, ha nyerek pingpongban. Merthogy ő területi bajnok volt 1979-ben.” Így Boldi.

Szégyen, nem szégyen, elindítottuk a bírósági határozatot, hogy a gondviselői legyünk. És eladhassuk a házát és megfelelő gondoskodást, felügyeletet tudjunk biztosítani neki.

Marad az érintés

Már nem hadakozom vele. Egyik hétvégén Saci utazik hozzá, a másikon én. Hétközben gondozók járnak ki. Egyszer már előfordult, hogy nem ismert meg, és jó napottal köszönt, amikor beléptem a házba. Meghallgatom az összes kitalált vagy valós történetét a jelenből vagy a múltból. Apáról, a szomszédok által ellopott sosemvolt lombfűrészről, a csodálatos Volvóról, amit mi elkótyavetyéltünk, a nagyszerű unokákról, akik közül csak a lány nevére emlékszik, a kis Viola, de szép kis csibirka.

Már csak annyi számít, hogy megnevettessem. Labdát dobálok neki, lufit fújunk, néha pingpongozunk. Órákon át kacag, és ragyog a szeme. Régi filmeket viszek neki a régi DVD-lejátszójába, néha együtt nézzük. Könnyezik, de sugárzik, ha Clint Eastwood összevonja a szemöldökét és az ajkaival a szája másik sarkába tolja át a szivarvéget. Ilyenkor izgatottan megszorítja a karom.

Nézegetjük a fényképalbumot. Nem baj, hogy mindent újra el kell magyarázni. Ilyenkor én szoktam simogatni az ő karját. Ezt határozottan kéri is, minden alkalommal. Ha épp tortát akar sütni, hát sütünk. Nem baj, hogy nincs szülinap. És szó nélkül takarítom el a konyhából a három kibontott lisztes tasakot. Ezek csodaszép rítusok.

Tudom ám, hogy igazából velem van a baj. Én nem vagyok normális, mert túl sok mindenre emlékszem. Pedig ha édesanyámra nézek, láthatom, hogy csak a boldog pillanatok számítanak.