A történet első részét ide kattintva olvashatod!

A lombikozás nem az a kimondott romantikus álomutazás. Sokkal inkább hasonlít egy testi-lelki megpróbáltatásokban bővelkedő túlélőtúrához. Mégis minden évben párok ezrei vágnak bele, mert vágynak arra, hogy szülők lehessenek. Ám ahhoz, hogy az ember felálljon a start mezőre, ahhoz először be kell látnia azt, hogy segítségre van szüksége. Márpedig nagy lelkierő kell hozzá, hogy az ember önmagának és a párjának beismerje, hogy valamiért nem megy a fogantatás.

A vörös mumus

Az általános forgatókönyv szerint a babára vágyó pár először is abbahagyja a fogamzásgátlást és spontán próbálkozik néhány hónapot. Aztán ahogy telik az idő, egyre fogy a türelem, hiszen a pozitív terhességi teszt helyett a ciklus végén újra jelentkezik a vörös mumus. Akkor elkezdenek utánaolvasgatni a témának. Beszereznek gyógyteákat, ilyen-olyan étrend-kiegészítőket, jobban odafigyelnek magukra és igyekeznek csökkenteni a stresszt az életükben. Vannak, akiknek ez is elég a sikerhez.

De korántsem mindenkinek. Akiknél a házi praktikák nem vezetnek eredményre, azoknál szinte borítékolható a mélyrepülés. A mindkét fél számára örömet jelentő együttlétekből nagy eséllyel az ovulációhoz igazított teljesítménykényszer lesz. A kapcsolatra rányomja a bélyegét a sikertelenség, az önbizalom és a libidó lezuhan. A meghittség helyét átveszi az általános rosszkedv, az őrlődés. Bizony sok borús idő telik el addig, amíg rászánja magát a meddőségben érintett pár a kivizsgálásra. Addigra már mindketten külön-külön és együtt is igazán sérülékenyek lesznek.

Tudtunk, hogy nem lehet

Nálunk ez másképp volt. Mi onnan indultunk, hogy tudtuk, nem lehet közös gyermekünk. Nekem már van két fiam az első házasságomból, de Gabi, a második férjem paraplég. Vagyis gerincbénult már harminc éve. És az a nagy helyzet, hogy akinél hozzá hasonlóan három részre szakad a gerincvelő, ott mondhatni azonnal megszűnik a nemzőképesség. De tíz kerekesszékben eltöltött év után már egyáltalán nincs részleges spermiumtermelés sem. A szakirodalom szerint. Ám a szakirodalom a tényeket és kutatási eredményeket írja csak le – és nem számol az úgynevezett csodafaktorral, amit egyébként minden gyakorló orvos ismer. Amikor a papírforma szerinti rossz prognózis helyett valami egészen váratlan dolog történik a pácienssel.

Mégis van remény?

A kerekesszékes létezés sokkal több orvosi találkozást jelent, mint az épségben élőknél szokásos. Fel kell íratni ezt-azt, kontrollokra kell járni, tisztára úgy, mintha már szépkorú lenne az ember. Például időről-időre el kell menni az urológiára is. Egy ilyen urológusi nagyvizit alkalmával jött fel a termékenység is mint téma. A doktor alaposan megvizsgálta Gabit és azt mondta, hogy egészen elképesztő módon hiába ül a székben egy emberöltő óta, fizikailag akár alkalmas lehet édesapának. Persze, ehhez még több laborvizsgálat szükséges, és ha azokon is sikeresen túljut, akkor is csak és kizárólag lombikprogram lehetséges, de mégis…

Gabi sírt. Már ezer évvel azelőtt eltemette magában ezt a részt. Nem volt könnyű, sőt: pokoli nehéz lehetett neki feldolgozni azt a bénulással járó életmentő műtétek sorozata közben és után, hogy nem csak járni és mozogni nem fog többé rendesen, és örökké mások segítségére szorul majd, hanem soha, de soha nem lehet saját gyermeke. Sok év belső munka után jutott el oda, hogy már nem okozott éles fájdalmat neki ez a gondolat. Aztán így, negyven éves kora után derült ki, hogy mégis van remény. A laborvizsgálatok is kedvezően alakultak, így kiírásra került a TESE műtét.

Én azt hiszem, sok férfi ennél a pontnál mond nemet a lombikra. Mert azoknál, akiknél más módon nem lehetséges a mintanyerés, műtéti úton távolítanak el némi hereszövetet, hogy a megtermékenyítéshez szükséges spermiumhoz hozzájussanak. Az érintett férfiak itt általában megtorpannak, de nem így Gabi. Előtte új távlatok nyíltak meg ezáltal, így boldogan vállalta a műtétet. Hogy hányadik operációja volt ez az élete során? Ezt nem tudta volna megmondani, de azt biztosan, hogy ezt várta az összes közül a leginkább. Sikerült. A kinyert szövetet megvizsgálták, majd lefagyasztották a lombikhoz.

A vargabetű

Kétszer futottunk neki a lombiknak sikertelenül, amikor jött a vargabetű. Igazából túl voltam a harmadik beültetésen is már és vártuk a csodát, a gólyahírt, amikor adódott egy kisebb urológiai probléma Gabinál. Én pedig erősködtem, hogy igenis menjünk el, nézessük meg, írassunk rá valamit, mert ha még egy TESE műtétre lesz szükség, egy gyulladás csúnyán ronthatja az esélyeket. De szó sem volt gyulladásról. Mint kiderült, egy hat centis daganat foglalta a teret a jobb veséjén. Persze, hogy sikertelenül zárult a harmadik lombikos próbálkozásunk is...

Nem szokás belehalni

A főnővér azt mondta, hogy minden a szövettanon múlik. Ha a daganat bent maradt a vesetokon belül, akkor nagyon jók az esélyek. Ha viszont kiszabadult már, akkor a lombikozás többé nem lesz prioritás a számunkra. Nem kívánom senkinek azokat a napokat, amiket akkor átéltünk. De végül ránk sütött a nap. Az orvos azt mondta, hogy drasztikus megoldás a veseeltávolítás, de az eredmények igen kedvezőek. A daganat még idejekorán felfedezésre került, nem adott áttétet és ebbe így nem szokás belehalni. Sőt: illik élni még jó néhány évtizedet ezután panaszmentesen.

A hazafelé úton hosszasan beszélgettünk. Akkor bukott ki belőlem a gondolat, hogy új életet akartunk a lombiktól és tulajdonképpen meg is kaptuk. Mert lám, nem úgy sikerült, nem lett kisbabánk, de a valóságban igazi új életet kaptunk azzal, hogy kiderült a betegsége és megmenekült. Élhet! És ez egy igazi csoda, egy új esély. Ebben meg is nyugodtunk akkor. Nem gondoltuk, hogy két év múlva ikerbabák mocorognak majd a hasamban, amikor ezeket a sorokat írom...

Folytatás hamarosan!