Az elmúlt években több súlyos gyerekbántalmazásos ügy kavarta fel a közvéleményt: például a gyöngyöspatai iskolaigazgató esete, a tatabányai molesztáló hitoktató, gyerekek éheztetése a nevelőotthonokban. És természetesen itt van a bicskei Kossuth Zsuzsa Gyermekotthon botránya, ahol az igazgató a felügyeletére bízott fiúkat vett rá orális szexre, illetve más módon is szexuálisan zaklatta őket, K. Endre igazgatóhelyettesként pedig arra kényszerítette az egyik áldozatot, hogy vonja vissza eredeti vallomását. Mindkettőjüket elítélték, de mint idén februárban kiderült, K. Endre 2023-ban elnöki kegyelemben részesült. Ez a hír aztán olyan lavinát indított el, amelybe belebukott többek között Novák Katalin köztársasági elnök is, és újfent felnyitotta a szemeket, hogy mennyi és mekkora baj van a hazai gyermekvédelmi rendszerben. A CEU kerekasztal-beszélgetése pedig rávilágított arra, hogy nemcsak a rendszerrel és szervezetekkel van probléma, hanem az egész társadalommal és az egyének szintjén az emberek hozzáállásával is.

„Ez a történet kifutott a gyermekvédelem alól”

„Több osztálynyi gyerek halt meg, szerzett tartós sérülést, fogyatékosságot bántalmazás miatt, és soha semmi nem történt. Mert azt nem nevezem történésnek, amikor jogszabályokat ide-oda tologatnak, és alibizés folyik” – ezekkel az erős állításokkal kezdte Gyurkó Szilvia gyermekvédelmi jogász, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány alapítója. Véleménye szerint az elmúlt időszak sem azt mutatja meg, hogy a magyar társadalom érzékeny a bántalmazásokra, hanem hogy botránytól botrányig foglalkozik a témával.

Bár a kegyelmi ügy kapcsán szervezett, sokakat megmozgató demonstrációt fontos lépésnek tartja, az sem teljesen a gyermekvédelemről szólt. „Még mindig libabőrös vagyok, ha visszagondolok arra a hétre, amikor nem tudtam úgy beülni egy kávézóba, hogy ne ez legyen a téma körülöttem. Életemben először éreztem azt, hogy számít és fontos, amit csinálok. Számít és fontos az, akikkel ez történik. Ugyanakkor ez a történet kifutott a gyermekvédelem alól, mert a magyar társadalomban nagyon erős a szemet szemért, fogat fogért elv, és hogy a másik nem úszhatja meg a bűntettét, és a kegyelmi botránnyal kapcsolatban is azt éreztem, hogy ez a megúszás keltett igazán nagy visszhangot, nem a gyerekek ügye.”

Szilvási Lénát, az SOS Gyermekfalvak szakmai vezetőjét is megdöbbenti az a közöny, amit nap mint nap tapasztal a gyerekek sorsa iránt. „A gyerekekről semmit nem tud ez a társadalom, és így önmagáról sem tud semmit, mert a kettő szorosan összefügg egymással. El kellene kezdenünk érdemben beszélni arról, hogy mit jelent gyereknek lenni, érzelmi biztonságban fejlődni, és ehhez kinek mi lenne a dolga. De most éppen az ellenkező irányba megyünk” – mondta, majd azt is kifejtette, hogy a jelenlegi helyzet az erkölcsi válságunk megnyilvánulása, és vissza kéne térni a morális gondolkodáshoz, mert moralitás nélkül nincs nevelés, nincs fejlődés, nincs gyerek és ember sem. De hangsúlyozta, hogy nem szó szerint a papolt hitre gondol, mert az megbukott.

És ha már a papoknál tartunk, a beszélgetésen részt vett Pető Attila gyermekvédelmi aktivista is, aki itthon elsőként vállalta fel névvel és arccal, hogy gyerekként molesztálta egy pap. Érdekes, hogy a személyes érintettség ellenére ő a többi szakemberhez képest viszonylag pozitívan szemléli a dolgokat, a magyar katolikus egyház terén például lát pozitív elmozdulásokat a gyermekvédelem terén. Ilyen például, hogy a Katolikus Pedagógiai Intézet képzéseibe beépítették a gyermekvédelemmel, gyermekbántalmazásokkal kapcsolatos kurzusokat, vagy hogy most már minden egyháznál elérhető gyermekvédelmi bejelentő rendszer, ami pár éve még egyáltalán nem volt jellemző. Az viszont bajnak látja, hogy a bejelentéseket vizsgáló bizottságok nem transzparensek, és az elévülési idő miatt sokszor nincs következménye a tetteknek. „Nyugati országokban, például Franciaországban, Németországban már van példa rá, hogy akár évtizedekre visszamenőleg vizsgálják a különböző pedofil eseteket – mondta Pető Attila. – És ennek nem az a lényege, hogy utána fellőjünk a magasba egy számot, hogy Magyarországon mondjuk 8000 ilyen eset volt, hanem nagyon fontos esettanulmány lehetne, ha megnéznék, hogyan vizsgálták ki ezeket, mik voltak a hiányosságok, milyen megelőzési protokollokat lehetne beépíteni a magyar katolikus egyházba.”

Nem új a jelenség, és ez a legmegrendítőbb

De természetesen nemcsak az egyháznál van szükség változtatásokra. Gyurkó Szilvia kissé meghökkentően kijelentette, hogy nincs gyermekvédelmi rendszer Magyarországon. De amint megmagyarázta, miért gondolja ezt, sajnos cseppet sem meglepő a véleménye. A jelenlegi gyermekvédelmi rendszer szereplői ugyanis nem tudják teljesíteni a jogszabályi kötelezettségeiket. „Amikor egy gyereknek a veszélyeztetettségét meg kellene előzni, akkor nincs olyan ember, aki ezzel érdemben foglalkozni tud. Minden szakember a többszörösét látja el annak, mint ahány emberrel foglalkoznia kéne, mert nem lehet hozni a minimum létszámot sem. Kiemelésnél nem lehet úgy elhelyezni egy gyereket, ahogy kéne, mert nincs férőhely. A szakemberek abban vergődnek, hogy két rossz döntés közül melyik legyen” – sorolta fel, és kiemelte, hogy a gyermekvédelemben jelenleg dolgozó szakemberek között olyan hősök vannak, akik próbálják ezt a nem létező rendszert a vállukon tartani.

A gyermekvédelmi rendszer pedig nem most hirtelen omlott össze, hanem a szakemberek szerint gyakorlatilag 1997 óta folyamatosan hanyatlik, mert egyik kormány sem próbált meg igazán javítani rajta. És néhány jogszabály-módosítás, amivel mostanában szeretnek dobálózni, kampányolni, ígérgetni, nem változtat és segít, mert mint Gyurkó Szilvia is mondta, „amíg a végrehajtás nem működik, addig a jogszabályokról nem beszélhetünk, a gyerek ugyanis nem a jogszabályokkal találkozik. Neki nem arra van szüksége, hogy jó jogszabályok legyenek, hanem arra, hogy ott legyen a felnőtt, aki figyel rá, ott legyen az a team, aki tudja őt kísérni, működjenek a családmegtartó szolgáltatások, vagy ha a saját családjában nem tudnak róla gondoskodni, akkor a megfelelő helyre kerülhessen, hogy ne a túlélés legyen a cél, hanem a képességeinek a kibontakoztatása.”

A jogszabályok vs. valós gyakorlat ellentétjére jó példa, hogy a törvény szerint az állami gondozásba került 12 év alatti gyermeket nem otthonban, hanem nevelőszülőnél kéne elhelyezni. De mivel nincsen elég nevelőszülő, manapság már a határozatban sem szerepel az, hogy a nevelőszülőnél lenne helye egy adott gyerek helye, csak annyi, hogy gyerekotthonba kerül. Ez látszólag apróságnak tűnik, de azt mutatja, mintha a gyermekvédelemben részt vevők nem is látnák, hogy mire volna szükség. Pedig de, látják, csak ha tenni próbálnak, falakba ütköznek, és nem történik változás.

Nem a pedofília szűrése a megoldás

Gyurkó Szilvia egy másik mondata, ami nagyon megmaradt bennem a beszélgetés után: „Szerintem ugyanarra van szüksége egy gyereknek most, mint 10, 100 vagy sok évvel ezelőtt: figyelemre, gondoskodásra, biztonságra, védelemre. Ezért pedig a felnőtt társadalom felelős.” Fel kell ismernünk viszont, hogy attól még, hogy a gyerekek sok szempontból a felnőttekre vannak utalva, nem szabad hagyni, hogy kiszolgáltatottak legyenek, akár a szüleiknek, akár a tanároknak vagy bárki másnak. Kenderesi Lilla, az Egységes Diákfront aktivistája is abban látja az egyik legnagyobb akadályt, hogy ezen téren egy óriási generációs szakadékot kellene átugrani. Még ma is gyakori ugyanis a „ha mi kibírtuk, akkor ők is kibírják” szemlélet, ami miatt nem igazán avatkozunk közbe, nem akarunk javítani, pedig ha valamit kibírni kell, akkor az már nem jó és változtatni kéne rajta.

A másik hiba, hogy az államtól várjuk, hogy megvédje a gyerekeket vagy beavatkozzon, de egyrészt azt láthatjuk, hogy egyre inkább politikai eszközként tekintenek a gyermekvédelemre, másrészt a közösségeket kéne bevonni. Hogy merjen szólni a szomszéd, ha úgy látja, hogy a mellette lakó családban nincs valami rendben, hogy a bántalmazott fiatalok tudják, hova fordulhatnak, vagy ha egy felnőttben megbízik a gyerek, és elmondja neki, hogy mi történt vele, akkor tudja, mi a helyes reakció és kommunikáció. Nagyon fontos volna ezenkívül a preventív szemlélet bevezetése is, tehát hogy ne (csak) az áldozatok, visszaélések kezelésére fókuszáljunk, hanem megelőzzük a gyerekek bántalmazását. Ennek érdekében egyébként egyre több országban vezetnek be gyermekvédelmi irányelveket, legutóbb például Lengyelországban is, ami azzal jár, hogy a gyerekekkel kapcsolatos szervezeteknél a gyermekvédelmi protokoll ugyanúgy kötelező, mint például a tűzvédelem.

A szakemberek hangsúlyozták, hogy egyéni szinten is sokat tehetünk a gyermekvédelem érdekében azzal, hogy nyitott szemmel járunk, illetve kimozdulunk a komfortzónánkból, és felderítjük a szociális vakfoltjainkat. Mert sajnos tény, hogy az országunk nagyon polarizált földrajzilag, társadalmilag egyaránt. „Ma Magyarországon egy szerek számára a legfontosabb adat az irányítószám, ahol született, mert ez határozza meg jó eséllyel, hogy milyen lehetőségei lesznek oktatásra, minőségi egészségügyre, véleményformálásra, jövőépítésre” – mondta Gyurkó Szilvia.

Az edukációnak is óriási szerepe van abban, hogy javuljon a gyermekvédelem, mert alapvető fogalmakat kéne a fejekben rendbe tenni. Mostanában például előszeretettel hangoztatják a pedofíliát minden oldalról, és amiatt sokan a pedofilok szűrésétől várják a megoldást, pedig az valójában nem segít a társadalmon. Egyrészt nemcsak a pedofilok követnek el gyerekekkel szemben szexuális visszaéléseket, másészt mai ismereteink szerint a pedofília nem szűrhető. Valódi előrelépés akkor történne, ha működnének a gyermekvédelmi irányelvek, ha a gyerekekkel szembeni szexuális cselekmények jeleit, tüneteit és megelőzi lehetőségeit megtanítanák minden olyan intézményben, szervezetben, ahol gyerekek vannak. Mindemellett pedig magukat a gyerekeket is kéne edukálni a testi integritással kapcsolatban. Utóbbit célozza meg egyébként a májusban megjelenő Minden gyerek kicsi kincs című kötet, amelyben olyan verseket, mondókákat gyűjtöttek össze, amik segítenek megértetni az ovis, bölcsis korosztállyal a bugyiszabályokat, a felnőtteknek, pedagógusoknak pedig kapaszkodót adnak, hogyan beszélgessenek a témáról a legkisebbekről.

Mert beszélgetni kell róla kicsikkel és felnőttekkel is – akkor is, ha úgy érezzük, minket messze elkerül a probléma. Mert a gyermekvédelem közügy, mindannyiunk közös ügye, hogyan nő föl az az 1,6 millió gyerek, aki jelenleg Magyarországon él.