A farkas, a kecske és a termékenység esete

Sokan azt hiszik, hogy a Valentin-nap egy modernkori ünnep, amit egy leleményes virágos vagy ékszerárus talált ki üzlete felvirágoztatására. De tudtad, hogy egészen az ókori Rómáig nyúlik vissza az eredete? A Római Birodalomban február 13. és 15. között tartották a Lupercalia fesztivált, ami egyfajta vallási ünnep volt, bár meglehetősen brutális, pogány hagyományok kötődtek hozzá. Az ünnepi szertartás mindig a Palatinus-domb aljában található Lupercal-barlangnál kezdődött, ahol a legenda szerint az anyafarkas táplálta Romulust és Remust, Róma városának alapítóit. Az elnevezés is erre a történetre utal, mivel a lupus latinol farkast jelent.

Az ünnep egyik legrészletesebb leírása is Plutarchos Romulus-életrajzából maradt fenn: „Két kecskét vágnak le, majd két nemesifjú homlokát véres késsel érintik, de mások azonnal letörlik a vért tejbe mártott gyapjúkendővel. A két ifjúnak homloktörlés után nevetnie kell; majd a kecskék bőréből szíjakat hasítanak, a derekukon övvel, de egyébként teljesen mezítelenül futásnak erednek. A kezükben lévő szíjjal minden szembejövőre rávernek. Fiatal asszonyok nem futnak el az ütlegelés elől, abban a hiszemben, hogy az könnyebbé teszi a szülést és hamarabb esnek teherbe." Vagyis a Lupercalia lényegében azt jelentette, hogy a fiatal nők egyfajta bizarr tisztulási, termékenységi rituálé keretében önként jelentkeztek korbácsolásra.

Lupercalia ünnepéhez azért kellemesebb, a párválasztáshoz és szerelemhez közelebb álló hagyományok is kapcsolódtak. A fiatal nők például felírták a nevüket, majd egy korsóba dobták, ahonnan aztán a férfiak húztak egyet-egyet, az így kialakult párok pedig azon az éjszakán (vagy utána egész életükben) együtt maradtak. Arról is fennmaradtak feljegyzések, hogy a fiatal lányok Juno, a házasság pártfogójának templomába mentek, hogy szerelmi jóslatot kapjanak. Ez egészen az V. század végéig tartott így, mikor a rómaiak egyre szélesebb körben vették fel a kereszténységet, majd be is tiltották a véres Lupercalia ünnepet.

Ki volt Szent Bálint, és kicsoda Szent Valentin?

Először is tisztázzunk egy gyakori tévhitet: a Bálint angol (és latin) megfelelője a Valentin (vagy Valentinus), tehát a kettő ugyanazt a személyt jelenti. De hogy pontosan kicsoda Szent Bálint, illetve Szent Valentin? Nos, a katolikus egyház legalább három különböző Bálint nevű szent vértanút tart nyilván, akik közül kettőt II. Claudius császár végeztetett ki, éppen február 14-én, bár nem ugyanabban az évben. A császár ugyanis megtiltotta a fiatal férfiaknak a házasodást, mert úgy gondolta, agglegényként jobb katona válik belőlük, ám egy Bálint nevű, Rómában élő pap szembeszegülve a paranccsal, és titokban összeadta a szerelmeseket. Amikor mindez kiderült, halálra ítélték.

Egy másik legenda szerint egy Valentin/Bálint nevű pap azért került börtönbe, mert a keresztényeknek segített (ekkor még büntették a vallásukat). A börtönben aztán szerelembe az esett az egyik őr vak lányával, akit csodával határos módon meggyógyított. Ám ez sem mentette meg a haláltól, és kivégzése előtt búcsúlevelet küldött szerelmének, amit úgy írt alá: „a Te Valentinod”. Bizonyos források szerint a két pap ugyanaz a személy volt, de egyik teóriára sincsenek bizonyítékok. Mindenesetre 496-ban Gelasius pápa szentté avatta a római Bálint papot, február 14-ét pedig Szent Valentin-nappá nyilvánította, hogy a keresztény egyház ezzel is feledtesse Lupercalia ünnepét. Így lett Szent Bálint/Valentin a szerelmesek védőszentje.

Az első Valentin-napi levél

Ezután hosszú évszázadokig viszonylag csendes ünnep volt a Valentin-nap, csak jóval később kezdték ismét a párválasztáshoz kapcsolni, mivel megfigyelték, hogy a madarak udvarlási időszaka is február közepén indul. Legelőször Geoffrey Chaucer angol költő Madárparlament című 1382-es költeményében említette ezt, majd nem sokkal később szokás lett ezen a napon szerelmes levelet küldeni. Az első Valentin-napi levél 1477-ből származik, és a The British Library őrzi a mai napig.

Két évszázaddal később pedig a virágok is részesei lettek az ünnepnek. Egy költő, Samuel Pepys ugyanis 1667-ben egy gyönyörű verssel lepte meg feleségét, Elizabeth-et Valentin-nap alkalmából, aki a kedvességet egy csokor virággal viszonozta. Ez a szokás aztán elterjedt a brit előkelőségek, majd a köznép körében is. Manapság pedig már a virágosok és a vendéglátóipar egyik legfőbb ünnepe lett február 14.

Inkább kimaradnátok a Valentin-napi rózsaszín mámorból, és csak összebújnátok a kanapén? Akkor mutatjuk, milyen filmet kapcsoljatok be: