– Hogyan indult a pályád?

– Úgy tartom számon, hogy 2006-ban, életem első verspublikációjával. Megírtam a Nagyhét című versem, és megmutattam Karafiáth Orsolyának. Ha ő akkor nem mondja azt, hogy küldjem el a Népszabadságba, és ha Varga Lajos Márton nem olyan mesébe illő nyitottsággal és bizalommal fogadja a verset és engem, az egyverses szerzőt, ahogyan tette, ma biztosan nem itt tartanék.

– Mit jelent számodra a siker szó?

– 2006-ban például siker volt, hogy megjelent az első versem. Később siker volt, amikor a Naphegy Kiadó elfogadta az első könyvem kéziratát. Volt részem szakmai elismerésben (Az Év Gyerekkönyve-díj), és eladott példányszámokban mérhető „közönségsikerben”. Nem akarok az ilyenkor kötelező közhellyel előállni, hogy mindez nem jelent semmit (bár a következő megírni valóval kapcsolatban tényleg nem garantál se minőséget, se sikert): természetesen jelent, nagyon is. Senki nem azzal a céllal ír, hogy ő legyen a meg nem értett zseni. De tudok örülni az apró sikereknek: például amikor diafilm készült az egyik mesémből, azt olyan megtiszteltetésnek éreztem, mintha nyertem volna egy Oscar-díjat.

– Mit gondolsz a női író - írónő/költőnő kifejezésről?

A regényem megjelenése után (Tövismozaik, 2020., Magvető) természetszerűleg érzékenyebbé váltam a témára – elsősorban nem is a kifejezések használatára, hanem a mögöttük megbúvó esetleges előítéletekre. Én például személy szerint nem (vagy nem kapásból) orrolok meg az „írónő” hallatán, ám a nálam akár csak egy generációval idősebbek általában pejoratív kicsengésűnek érzékelik, és igazuk is van, ha az „írónő” kitétel az Igazi Írótól való megkülönböztetést hordozza magában. Én a „női író”-t nem szeretem, körülményesnek érzem – talán a fölösleges „i” képző miatt –, de az igazat megvallva valószínű, hogy én is használtam már ezeket a kifejezéseket egymás szinonimájaként.

Szintén a regényem megjelenése után csodálkoztam rá arra, hogy a képzőművészetben a „nőművészet”, a „női művészet” (és pluszban még a „feminista művészet”) milyen szépen, határozottan elkülönülő tartományokat jelöl. Az Artportal szócikke alapján igyekeztem is megjegyezni, hogy a nőművészet olyan nők által művelt művészeti tevékenység, amely a nők önreflexiójával, a női identitás és a nők reprezentációjának kérdéseivel foglalkozik. Ezzel szemben a női művészet pejoratív kifejezésnek számít, amely kifejezést a XIX. században az alacsonyabb rendűnek vélt, nők által művelt művészeti tevékenységre alkalmazták – például a hímzésre. A feminista művészet pedig történeti kategória, és többnyire a patriarchális társadalom művészeti berendezkedésével szembenálló művészet értendő alatta. Rá kellett jönnöm azonban, hogy még ez a pedáns megkülönböztetés sem tud mit kezdeni az alkotó nőkkel. Csak példaként idézném az alábbi kérdést: „Modok Mária festő volt, festő nő vagy festőnő?” (Egy kritikából származik, amely Martos Gábor: Önarckép nyaklánccal című könyvéről szól, és mivel a könyv alcíme: Női alkotók a műkereskedelemben, sejthetjük, hogy a kritika írója az aránytalanságok sorára rámutató könyv szellemében teszi fel ezt a kérdést). Magamra úgy gondolok, mint íróra – egy író nőre.

– Van-e a pályáddal kapcsolatban olyasmi, hogy „nagy cél”, „végső cél”?

– Hát azt hiszem, ha lenne végső cél, az elég szomorú lenne: ha netalán elérném, mi lenne utána? A nagy cél pedig mindig épp annak a befejezése, amiben benne vagyok, amin dolgozom. A legnagyobb, legmerészebb célkitűzés talán csak annyi – mivel általában egy művön dolgozom igazán, de több ötlet vagy műkezdemény foglalkoztat egyszerre –, hogy jaj, csak meg tudjam írni mind! Vágyaim persze vannak, nagyok is. Jó ideje foglalkoztat például a színház, kifejezetten szerelmese vagyok a bábos megoldásoknak. Boldog lennék, ha íróként részese lehetnék egy színházi, pláne bábszínházi alkotófolyamatnak.

– Mit gondolsz a karrier-család összefüggéséről, ellentmondásáról?

Szintén 2006-ra tehető, hogy hoztam egy döntést: nem akarok továbbra is titokban írogató magyartanár lenni, ebbe a szerepbe ugyanis hosszú évekre bele lehet ragadni, és aztán már nincs is belőle igazi kiút.

Amikor a második gyeses időszakom is véget ért, megpróbáltam elhelyezkedni: a sors igen erőteljes jelzésekkel hozta a tudtomra, hogy nem ez lesz a járható út. Végül is a férjemmel közösen hoztuk meg azt a döntést, hogy nem kell polgári foglakozást is választanom az írás és az anyaság mellé. Erre már többször, több interjúban is utaltam, és bánt, hogy a belém nevelt szemérem miatt – anyagiakról nem beszélünk! – sosem fejtettem ki részletesen: ez nem azt jelentette, hogy van egy „informatikus” (értsd: jól kereső) férjem, aki vállalta, hogy egy személyben tartja el a családot. Ez azt jelentette, hogy van egy átlagkeresetű férjem, akinek fontos volt, hogy ne őrlődjek fel, hitt bennem, és fontos volt neki a gyerekeink lelki békéje is. Így néhány évig még én lehettem a biztos pont, aki korán el tudja hozni az ovist, aki ebéddel várja az iskolást, különórára kísér stb – és emellett mindennap tudtam írni, sőt vállalkozóvá is váltam, és tagadhatatlanul jó érzés volt, hogy a félévente érkező fogyásjelentések után már nemcsak mikroszkopikus, hanem szabad szemmel is látható összegekről állíthattam ki számlát.

– Mit gondolsz az irodalom, a vers, az olvasás szerepéről manapság?

– Rengeteg szöveg és vizuális inger vesz minket körül, amely mind értő olvasásra vár. De ezt most főként a „manapság” szó miatt mondom: zavarba hoz, sőt feszültté tesz, hogy érvelnem kell az olvasás fontossága mellett. Valójában úgy gondolom, olvasás nélkül – és igen, ebbe még a teljesen „fölösleges” versolvasást is beleértem – nem lehet élni.

– Van-e ún. „bakancslistád”?

– Nincs, és aligha hiszem, ha most kiderülne, hogy holnap meghalok, még gyorsan megtanulnék korcsolyázni. Fel szeretném nevelni a lányaimat. Jó, esetleg: van egy művészeti projekt a fejemben (nem írás), amit meg szeretnék valósítani.

– Vannak olyan könyvek, filmek, amik változtattak a gondolkodásodon, életeden?

– Természetesen. Ezért és így lettem író, az olvasás, a befogadott élmények miatt és által. Sorolhatnám a nagy katartikus élményeket, de tulajdonképpen minden könyv és film kisebb-nagyobb mértékben hozzám tett és tesz valamit.

Például még most is minden este olvasok esti mesét (9 éves a kisebbik lányom), és szinte mindig úgy jövök ki a gyerekszobából: de jó, hogy ezt a mesét is megismertem!

– Hova jutnál el szívesen a világban, ha se pénz, se hosszú utazás nem lenne akadály?

– Legmerészebb álmaimban is csak a finnországi Moomin Worldbe szerettem volna eljutni a családommal. Sajnos nincsenek utazós vágyaim. Bár véletlenül épp tegnap kérdezte meg a kislányom, hogy mondják, hogy „Rio de Janeiro” – kicsit böngésztünk Rio témakörben, és természetesen azonnal felbukkant a riói Megváltó Krisztus szobra: akkor egy pillanatra azt éreztem, hogy lenyűgöző lenne élőben látni.

– Szeretnél valamit nagyon elmondani, amit nem kérdeztünk meg?

– Nem szokás egy interjúban egyetlen válasz elé mottót választani, igaz? Azért elmondom, ha tehetném, Örkénytől a Hogylétemről című egypercest idézném itt. Igen, szeretném elmondani, hogy 2023-ban elkezdtem írni egy esszét, Hogy van az író mostanában? címmel. Végül is nem írtam meg, mert rájöttem, nem tudok az írók nevében beszélni úgy általában, és csak a magam nevében elmondani, hogy rosszul, nem érdemes. Most mégis megragadnám az alkalmat, hogy felhívjam a figyelmet arra: nincs jól az író mostanában. A katás vállalkozásaink megszüntetésével vagy más típusú vállalkozássá alakításával sokan kerültünk rendkívül nehéz helyzetbe. Én például megszüntettem a vállalkozásomat, mert nem tudtam volna vállalni az átalakításával járó havi adóterheket.

Így „csak” a magam és a családom érdekében kezdtem el egy „bejárós” munkahelyen dolgozni (és nem azért, hogy a vállalkozásomat életben tartsam) – és még szerencsém is van, mert szeretem a polgári munkám. Mivel a könyveimet megjelentető kiadó életében is nagyjából akkor álltak be gyökeres változások – amely változásokat egy író azonnal megérez –, a kényszer szülte döntés életmentőnek bizonyult. Sokan vannak, akik hasonló cipőben járnak: tanítanak, újságot írnak, kreatív írás tanfolyamot tartanak, a szociális szférában tevékenykednek, biciklis futárkodnak stb – miközben, természetesen, attól még, mert megszűntek vállalkozók lenni, nem szűntek meg írók lenni. Tehát valahol, valamikor, túl a mindennapi teendőkön, megpróbálnak időt és teret találni maguknak az íráshoz. És sokan vannak, akik megmaradtak vállalkozónak – ők most zömében szintén helytállnak egy teljes állásban, hogy az adóterheiket fizetni tudják. Meggyőződésem, hogy 2022. szeptember 1. óta sok-sok mű lassabban készül, mint ahogy azt alkotója tervezte, és lesznek olyanok is, amelyek nem születnek meg. Ezt nagyon szomorúnak tartom.

– Mit vársz 2024-től?

– Egy könnyebb évet. 2023 rossz hírekkel, meghiúsuló tervekkel indult. Hosszú időn keresztül úgy éreztem, légüres térben lebegek, és csak Grecsó Krisztián ad jelet a Föld nevű bolygóról – tudniillik felkért, hogy legyek az Élet és Irodalom tárcaírója egy éven át –: ez a feladat segített élni. Szeretném, ha idén lenne minek örülnöm. Én mindent megteszek érte, esküszöm.

Galériánkban olyan írókat mutatunk, akik álnéven is tevékenykedtek!