Május 31-től megvásárolható a nyári Éva Magazin!

Ha legközelebb is szeretnéd, hogy a postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted az akár legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

A legendák szerint, amikor Salamon király meghívta otthonába Sába királynőjét, a szolgálatában álló szellemek, állatok, dzsinnek és más természeti és természetfeletti lények megijedtek attól, hogy uruk beleszeret a szépséges királynőbe, ezért ravasz tervet dolgoztak ki. Megtudták, hogy Sába királynője igencsak szőrös, ezért elhatározták, hogy egy kristálypalotát építenek tiszteletére, csillogó üvegpadlóval. Amikor a királynő belép, azt hiszi majd, hogy vízen kell átkelnie, és megemeli a szoknyáját, és így uruk meglátja majd a nő szőrös lábait és azonnal megundorodik tőle. A terv bevált. A királynő megérkezett, Salamon elkísérte őt az üvegpalotába, ahol Sába királynője valóban felemelte a szoknyáját és a király tényleg taszítónak találta, amit látott. Ám annyira nem, hogy teljesen kiszeressen a nőből, ezért megkérdezte a dzsinneket, mit is lehetne tenni. Azok látva, hogy a férfi szerelmét nem tudják megszüntetni, azt tanácsolták, hogy a királynő borotválja meg a lábát. Salamon azonban nem érezte helyesnek, hogy egy nő úgy borotválja a lábát, mint egy férfi az arcát, ezért feltalált nagy bölcsességében egy különleges anyagot, amit ha a királynő lábára kentek, lehullott róla a szőr. A királynő lábai simák lettek, a szerelem beteljesedett – a világ meg gazdagabb lett az első epiláló krémmel és beindult a szőrtelenítés divatja, amelynek terhét azóta is nyögi minden nő.

A fenti történetnek két tanulsága van. Az egyik, hogy a szőrtelenítés olyan ősi, mint maga az emberiség. Meglepő lehet hallani, de már az ősemberek barlangjában is találtak olyan éles kagylókat, cápafogakat, amelyekről a régészek úgy vélik, hogy borotválkozásra szolgáltak, bár azt nem tudjuk, hogy férfiak vagy nők használták e őket.

A másik tanulság azonban az, hogy amikor a szőrkérdés szóba kerül (legyen az a testen bárhol), nincs egységes vélemény. Az egyik embernek ez tetszik, a másiknak az, és valójában, mivel az előnyök és hátrányok minimálisak, az lenne normális, ha mindenki maga dönthetné el, mit csinál a testén lévő szőrrel. A valóságban azonban a szabad akaratnak ebben a kérdésben meglepően kevés szerepe van. A szőrkérdés a történelem során mindig arról szólt, hogy mit vár el az egyéntől a társadalom, és még inkább, hogy milyennek látja a szőrös vagy épp szőrtelen embereket.

A szőrtelenítés a történelem során mindig akkor került előtérbe, amikor több fedetlen testrészt mutattak az emberek. Az ókori, meleg vidéken élő társadalmakban, ahol lenge ruhát hordtak, meglehetősen sok bizonyíték van rá. Mezopotámiában találtak obszidián borotvát, ókori egyiptomi sírokban gyakori a bronzborotva, de horzsakövet és csipeszt is használtak a célra, és mivel a meleg éghajlaton rengeteg élősködő volt, gyakran még a hajuktól is megszabadultak.

Hasonló a helyzet a Közel Keleten is. Bár a Korán nem tesz említést semmiféle testszőrzetről, az iszlám szokások kimondják, hogy öt dolog számít „fitrahnak”, vagyis követendőnek a test tisztasága szempontjából: a körülmetélés, a köröm vágása, a nemi szőr leborotválása, a bajusz nyírása és a hónaljszőr kihúzása.

Az ókori Rómában is fontos szempontnak tartották, ezért minden előkelő háztartás fontos szereplője volt az úgynevezett „picatrix”, vagyis az a rabszolganő, aki felügyelt a gazdái nemi szervei körüli részek simaságára. Mivel a szőrt alapvetően barbár dolognak tartották, akinek pénze és hatalma volt, annak számára fontos volt, hogy teste simaságával is jelezze, másik kaszthoz tartozik, mint a szőrös, alacsonyabb rendű rabszolgák.

A középkori szőrtelenítési szokásokról nem sokat tudunk, mert ez a téma ritkán kerül elő. De alapvetően mindenről, ami megváltoztatja az emberi test természetes külsejét (legyen az smink, kozmetikum vagy szőrtelenítés), az volt az általános vélekedés, hogy a hiúságot táplálja, tehát bűn. Elvben legalábbis. A valóságban azonban persze ez sem volt ilyen egyszerű. Trotula, a középkor híres orvosnője – szülészeti és nőgyógyászati könyvei mellett – egy kozmetikumokkal foglalkozó traktátust is ránk hagyott Női kozmetikumok címmel, amiben megpróbálja összefoglalni a leghatékonyabb szépségápolási trükköket. Ebben leír néhány olyan receptet, amely hatékonyan el tudja távolítani a nem kívánt szőrzetet: „Keverj össze hangyatojást vörös arzénnal, oltott mésszel és borostyángumival, majd dörzsöld be a bőrbe” – írja, s utána hozzáteszi, amint égetni kezd, azonnal le kell mosni. Balesetek azonban gyakran történnek, amit bizonyít az is, hogy több olyan erotikus regényt is ismerünk, ahol a főszereplő nőnek azért kell lemondania a randevúját, mert komoly égési sérüléseket szerzett a magára kent szőrtelenítőkence miatt.

Bár a szőrtelenítés tetvek és bolhák ellen valóban hatékony lehetett, alapvetően a középkor embere számára a dús, vastag szeméremszőrzet az egészség, a szexuális erő és a fiatalság jelképének számított, és ebben sok igazság van. A testszőrzet a legegyértelműbb jelzés arra, hogy valaki nemi szempontból érettnek számít-e, és adott esetben ez döntötte el, hogy egy leányt férjhez lehet-e már adni, vagy sem. De mivel idősebb korban már ritkulni, vékonyodni kezd, jelezheti azt is, hogy egy nő képesek még a gyermek kihordására, vagy már túl van ezen az életkoron. Ami azonban még ennél is fontosabb, hogy a foltos kopaszodás volt a rettegett szifilisz első tünete és a gyógymódként használt higany fő mellékhatása is. A prostituáltak ezért, akiknek fontos volt, hogy ne riasszák el a vendégeiket, parókával fedték el az érintett testrészt, amit úgy hívtak: „merkin”. Erről az eszközről viszonylag keveset tudunk, mert ritkán hivalkodtak a használatával, de újsághirdetésekben egészen az 1900-as évekig előfordul, és mivel az első említés az 1450-es évekből származik, a történészek úgy sejtik, népszerű kellék lehetett, amit egyes források szerint ékszerekkel, virágokkal is díszítettek.

Az átlagember persze már akkor is hagyta az egészet, ahogyan ezt Chaucer is megörökítette a Canterbury mesékben, amikor is Absolon, a naiv szerelmes csókot kér a molnár huncut feleségétől, aki az arca helyett az alfelét dugja ki az ablakon, és amikor a fiú ajkai hozzáérnek, visszahőköl, mert nem érti, hogyan kerül a szépséges nő arcára hosszú, durva tapintású szakáll. Nem véletlen szörnyedt el az ifjú szerelmes. Bár a testszőrzetet a középkorban a nőiesség jelének tekintették, az arcszőrzetet csúfnak találták, de olyan extrém módon, hogy az ideális szépségeknek a korabeli festményeken nem csak szemöldökük nincs: a haj vonalát is erősen visszaszedték, hogy minél magasabbnak tűnjön a homlok.

A testszőrzetet még a 19. század elején is olyannyira normálisnak tekintették, hogy az első pszichológusok kifejezetten azt állították, hogy azok, akik szőrtelenítik a testüket, hajlamosabbak az elmebetegségre, a szexuális perverziókra, és aki ezt találja vonzónak, az titokban pedofil, erőszakos és nagyobb eséllyel lesz belőle bűnöző. A változást Darwin hozta el, A fajok eredete című, 1871-ben megjelent könyvében ugyanis azt állította, hogy a testszőrzet a primitív ostobább, fejletlenebb embereknél erősebb, és ez egyfajta ősi, atavisztikus maradvány, amit az evolúció során szép lassan elhagy az emberiség.

A művészet sajnos a testszőrzet tekintetében nem igazán tekinthető iránymutatónak. Hiába festették és faragták évszázadok óta az aktokat a művészek, a testszőr valahogy rendre lemaradt róla. Legalábbis, ha nőkről volt szó. Míg a férfiaktoknál időnként előfordul egy-egy aprócska, jól fésült pamacs a lábak között, a nők testét hagyományosan mindig szőrtelenül kellett ábrázolni, különben pornográfnak minősült volna a kép. Goya volt az első, aki megszegte ezt a szabályt 1797-es, A meztelen Maya című képével. Bár mai szemmel egyáltalán nem feltűnő az aprócska árnyék, amit odafestett, a korabeli nézők számára hihetetlen merésznek és botrányosnak számított. Ez a finomkodás azonban alapvetően senkinek nem volt jó. A művészeti szőrtelenség történetének leghíresebb áldozata Effie Gray volt, aki 12 évesen ismerte meg a híres angol művészetkritikust, John Ruskint, aki azonnal szerelemre gyúlt a kiskorú lány iránt, olyannyira, hogy még egy regényt is írt ennek kifejezésére. Ekkor még azonban semmi nem történt, illendően megvárták, ameddig a lány nagykorú lett. Amikor eljött a nászéjszaka, Effie 19 éves, a férje pedig 28, ám mint utólag kiderült, igencsak tapasztalatlan. Meztelen nőt ugyanis előtte csak szoborba faragva látott, akiken ugyebár egyetlen szőrszál sem volt. Amikor szembesült a valósággal, sokkolta ifjú felesége bozontos szeméremszőrzete, és képtelen volt elhálni a házasságot. Házasságuk hat éve Effie számára maga volt a pokol. Visszaemlékezései szerint a férje (és anyósa, akivel együtt éltek) hidegen, kegyetlenül bánt vele, és szenvedéseit csak tetézte, hogy amikor külön voltak, a férje forró szerelmes leveleket írt neki. Végül szerencsére sikerült érvényteleníttetni a házasságot a férj impotenciájára hivatkozva, és ez lett a viktoriánus kor legnagyobb szexbotránya. 1884-től azonban vége a finomkodásnak. A fényképezés felfedezésével a testszőrzetet kutatók munkája is egyszerűbbé válik, de a férfiak is végre olyat láthatnak, amit a festmények nem tudtak megadni nekik: valóságot. Ami, mint kiderült, meglehetősen szőrös.

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA Magazin nyári lapszámában olvasható! Már kapható!