Kicsit nagyon sárga és savanyú volt, de a mienk. Ebben a világban oroszul tanultunk angol helyett, kisdobosok és úttörők lettünk cserkészet helyett. Leestünk a gömbmászókáról. Hordtuk a szúrós és kényelmetlen iskolaköpenyt. Bicikliztünk a Csepelen. Trapperfarmert húztunk, de csak annyira bő szárút, hogy ne takarja el a Tisza cipőnket. A szandál-zokni kombónkon nem nevetett senki. Alumínium kotyogósból ittuk a reggeli koffeint. A minyon mellé a piros műbőr fotelokon Bambit ittunk, később Traubiszódát. Az első berúgásunk emléke a jugoszláv rumpuncshoz köt. Józanodás után Zsigulival mentünk munkába (a kevésbé tehetősek Zasztavákba kényszerültek). Két csatornát néztünk összesen, hétfőn viszont semmit, mert nem volt adás. És persze ott állt a kredencen az NDK turmixgép, a levehetős ajtajú. Sírva röhögős emojit tettünk volna mellé, ha létezett volna ilyesmi akkortájt.

A vezetőinkről nem gondoltunk semmit. Ha mégis gondoltunk, inkább nem mondtuk ki. Ha mégis kimondtuk, lehetőleg minél halkabban. Ezt tanultuk az elődöktől. Néha még ma sem tudjuk levetkőzni, a kritikánk túl óvatos. A mai fiatalok nem is értenek bennünket. De már beletörődtünk.

A Fortepanon megint csodálatos képeket találtunk arról, hogy milyen volt az élet Magyarországon az ötvenes évektől 1990-ig. 16 jellegzetes és hangulatos korfestő fotóval illusztráljuk nektek az érát: talán éltetek is valamennyit ebben a régi, eltűnt, kopott történelmi tájban (de az se baj, ha nem), amit úgy hívnak, magyar szocializmus. A fényképek nem kronologikus sorrendben szerepelnek, így teremtve sajátos időkevercset. A nyitóképen például a Tabán egyik rockkoncertjének közönsége látható 1973-ból: az arckifejezés ellenségesebb nem is lehetne.

Galériánkban a többi képet is megtalálod!