Christopher Robin Milne

Az, hogy Milne a gyereke játékaiból írta a Micimackót, nem szerzői-jogi kérdés. Sokkal inkább gyerekjogi. Akit mi Róbert Gidaként ismerünk, egyetlen centet sem fogadott el az apja Micimackója után járó jogdíjakból, ám ahogy a híres A.A. Milne meghalt, rögvest kiadott egy könyvet. 54 éves korában, csakis az apja halála után volt képes nyilvánosan vállalni, ami vele történt. Vajon miért? És tulajdonképp mit mesélt el?

És innentől hogy is nevezzük? Róbert Gida és Christopher Robin kizárva. Hiszen az a férfi valaha is csak önmaga szeretett volna lenni. Egy kisgyerek. A II. világháború itáliai frontján utászként szolgáló, sebesülést szenvedő férfi, a katona, a családapa Christophernek hívatta magát. Maradjunk hát ennél.

Ez Christopher története.

Minden igaz és semmi nem számít

Szóval az 54 éves Christopher elmesélte, hogy melyik mesehőst milyen alkalmakra kapta. 1921-ben, 1922 karácsonyára, vagy a születésnapjára. A mackó (bocsánat: Mackó) és a szamár (ugyebár: Füles) voltak az elsők. Teljesen nyilvánvaló, hogy plüssállatok érkeztével a velük játszó Christopher egyre érdekesebb kisfiúvá vált.

Saját elmondása szerint benne semmi különös nem volt soha, sőt egy picit „nyomi” kisgyerek volt. Úgy emlékszik, hogy az egész beszélő, állandó személyiséggel rendelkező plüssállatokból épült univerzumot egy kisgyerekkori barátnőjével, Anne Darlingtonnal találták ki – aki az apja által írt „Hatévesek lettünk” c. verseskötetben is felbukkan.

Később, mikor a frissen vásárolt vidéki villába jártak 1925-től, Christopher az édesanyjával játszott Mici, Füles és Malacka társaságában, kitalálták Bagoly és Nyuszi figuráját, az apja pedig akkor kezdett el történeteket írni róluk.

A Micimackó első kötete 1926-ban jelent meg. A második két évvel később. A siker leírhatatlan volt. De ahogy nőtt a könyvek népszerűsége, úgy fogyott el, majd fordult nyomasztó horrorba Christopher gyerekkora.

A szülők ugyanis felhasználták fiukat a mű népszerűsítésére – ha már ő szolgáltatta a mintát.

Fel nem nőni kötelező

Mindenki kisgyerek szeretne kisgyerek maradni. Legalább egy kis ideig. Minden kisfiú szeretne imponálni az édesapjának. Időnként, ha más nem. Minden kisgyerek szereti, ha a szülei büszkék rá, még ha nem is mindig érti, miért.

Christopher is csak egy átlagos kisfiú volt. Játszott, a játéka pedig megihlette és nagy íróvá tette az apját. Csakhogy Róbert Gida mindörökre Róbert Gida marad. Kinyomtatva, lefűzve bekötve. (Épp ez az utolsó Micimackó-történet lezárása is: „…az Elvarázsolt Völgyben a kisfiú meg a medvéje mindig játszani fognak.”)

A hús-vér Christopher viszont elkezdett felnőni. Nem nehéz elképzelni, hogy amikor egyik könyvbemutatóról a másikra hurcolták és büszkén mutogatták őt a közönségnek („Íme az igazi Róbert Gida!”), a kilenc, tíz, később tizenkét éves nagyfiú kegyetlenül érezhette magát óvodás rövidnadrágba, bakancsba, kisingbe öltöztetve. A felnőtt olvasók bájolgó simogatásai és a gyerekrajongók furcsálló fintorai között kellett újra és újra kisgyerek-önmagának lennie.

És mindezt a szülei tették vele. Bizonyosan bekúszott az identitászavaros helyzet a családi mindennapokba is. Anya, apa kénytelen volt ovisként kezelni Christophert, mert ő a siker egyik megtestesülése: a kisfiú, aki kitalált történetekben létezik, valóban létezik, sőt, a mi kisfiunk. A mi gyerekünk a fikció és a valóság összemosódása. Kitalált gyerek, aki vacsorát kér.

Íme, a nagyszerű író simán lehet beteg gondolkodású, érzéketlen szülő. (És gondolom, fordítva…)

Mai szemmel

Ma már megvannak a közkeletű, jól bejáratott pszichológiai fogalmaink az ilyen bánásmódra és az ilyen gyerekkorra.

Identitászavar – sokszoros, mert nincs önazonosság, miközben a szüleim egy nemkívánt szerepbe préselnek bele.

Szociális problémák – a kortársak nem fogadnak el ovisként, az ovisok nem hiszik el, hogy én is ovis vagyok, nincs barátom. Még Micimackó sem barát már, elvégre neki köszönhetem az egészet.

Stressz ezerrel – először csak egy felolvasóesten, aztán már otthon, a fürdőszobában is tilos felnőnöm.

Megbékélés

Mint fentebb írtuk, Christopher apja halála után képes volt a világ elé tárni traumáit. Ám addigra már önálló ember volt. Háborús veterán, családapa, könyvkiadó. Legalább a könyvben megörökített karakterekkel meg tudott békélni. Ahogy írta, Micimackó igazán semmiről nem tehet. És tényleg így van.

Dupla utóirat Micimackóért

Majdnem identitásvesztés

Nagyon korán eljutottam a „Micimackó minden X-ben” gondolathoz. Ahányszor újraolvastam – és bizony ez már legalább tízszer megtörtént –, mindig újabb dolgokon segített át. Nem titok, közel 5X van mögöttem, és alig várom, hogy megint olvashassam.

Sajnos a fentiek és a 2017-es hollywoodi film (sic!) már árnyalják a dolgokat. Esetemben elborzasztanak. Elveszthetném Micimackót. Elveszthetném az éteri érdektelenség érintését, amit csakis a méz illata tud megtörni. Szerencsére jól olvasok magyarul és majdnem olyan jól angolul.

Értékrend

A Disney-Micimackó eleve negédes agyontiprása az eredeti ötletnek. „Mutassuk be egy kisgyerek játékait valós attitűddel”. Borzalom, amit ezzel csinált a rajzfilmipar, amikor már épp kezdett kiszenvedni… Hagyjuk is az eredeti illusztrációkhoz képest túl színesre, csöpögősre szabott figurákat – a bugyuta történetek és dupla mínusz magyar szinkron miatt most is ég az arcom.
Folytassuk Karinthy Frigyessel. Mert szerencsések vagyunk. Bárki, ha magyar nyelven veszi kezébe ezt a novellagyűjteményt, nevetni, kuncogni, érdeklődni, elolvadni… egyszóval tagadhatatlanul rajongani fog. Hála ennek a humortól égő zseninek, aki komolyan vette, hogy a fordítás olykor ferdítés.

Mert bizony jön a szomorú értékítélet: a könyv angolul sokkal kevésbé élvezetes. Inkább lassú és együgyű. Bár kétségtelen, hogy a filozófiai-mentális alaptételei – a pozitív szemlélet, az egyszerűsítő látásmód, a természetes őszinteség – mind tetten érhetők benne. Az angol nyelvű „Winnie, the Pooh” azonban sok-sok kilométerrel lemaradva értékes az én szememben, mint a Karinthy által megzenésített Micimackó.

S ha már meseirodalom: galériánkban olyan Disney-meséket találsz, amik inkább a horrorba hajlanak.