– Elmeséled, mi volt az oka, hogy Angliába költöztél?

– A szerelem. 2000 nyarán megismerkedtem a – most már volt – férjemmel Budapesten. Ő brit, és Magyarországon dolgozott akkoriban. Egy kis távol-keleti kitérőt követően London mellett landoltunk, majd 2003-ban költöztünk Frome-ba, a kisvárosba, amit ma már otthonnak hívok.

– Mesélj a lakóhelyedről, a városról, ahol most éltek!

– Frome egy irtó cuki kicsi város: népessége 28.559, körülbelül Szentendre nagyságú. Már akkor is látszott, hogy a tökéletesség alapjai megvannak benne, amikor 21 évvel ezelőtt még nem volt olyan felkapott és kiépített, mint most. Dél-nyugati elhelyezkedése ideális. Bristol és a reptér alig 1 órára található, a csodaszép Bath a homokszínű, György-korabeli házaival 20 perc alatt érhető el. London vonattal kicsit több mint egy óra, a tengerpart szintén. De nem csak emiatt szuper hely, tényleg érezhető az összetartozás, a barátságosság, a nyitottság. A 70-es években hippik és művészek költöztek ide Londonból, és a város azóta is vonzza a szabadgondolkodású embereket a világ minden pontjáról.

– Milyen származású emberekkel találkozol?

– Vannak amerikaiak, kanadaiak, peruiak, brazilok, spanyolok, portugálok, franciák, olaszok, csehek, nemetek, lengyelek, svédek, dánok, finnek, thai-ok, fülöp-szigetiek, japánok, kínaiak, koreaiak, nepáliak, indiaiak és persze magyarok is. Minden évben tartunk egy fesztivált, amikor ezt a sokszínűséget ünnepeljük, és minden nemzet bemutatja a hagyományait olyan formában, amilyenben szeretné. Egyesek főznek/sütnek, mások táncolni, hímezni, festeni tanítanak. A sokszínűséget és az egyediséget egyébként is minden sarkon meg lehet találni. Független boltok, kávézók és éttermek, mozi, ami nem egy láncolat tagja, hanem családi kézben van, heti piac, havi kézműves vásár, családi boltok, galériák és koncerttermek gondoskodnak arról, hogy Frome egy élhető, szerethető város legyen. Mindenki ismer mindenkit, a pék tudja, milyen sütit szeret a gyerek, mert évek óta oda járunk, a hentesnek nem probléma, ha otthon maradt a pénztárca és másnap fizetsz. És ez igaz a többi boltra is.

– Hogyan fogadtak be a helyiek?

– Általánosítani nem lehet, az angolok sokfélék. Van köztük szűk látókörű, van olyan, aki barátságos, de felszínes, és van bőven, akikkel mélyebb barátság alakult ki. Nekem szerencsére kevés negatív tapasztalatom volt az elmúlt 21 év alatt, mindenhol befogadtak és senki nem tett megjegyzést az akcentusomra.

– Hogyan telnek a hétköznapjaitok, az ünnepek, a hétvégék?

– A hétköznapok gyerekekkel zsúfoltak. Reggel mindenki próbál az utolsó pillanatig ágyban maradni, főleg a tinédzserek, akik 8:30-kor indulnak az iskolába. Szerencsére az csak 10 perc sétára van és 9-kor kezdődik. Ha zuhog (gyakorlatilag minden nap), akkor mi dobjuk el őket autóval. Amióta nagyobbak lettek, egyszerűbbek a délutánok is, minden különórára egyedül mennek már. 6-7 körül mindenki hazaér, vacsorát főzünk a párommal, amíg a fiúk házit írnak vagy játszanak a számítógépen. Ha barátok jönnek át, nagyobb a nyüzsgés. Hétvégente pihenünk, úszunk, szombaton kilátogatunk a piacra, moziba megyünk vagy kiállításra, esetleg Londonba. Ha szép az idő, szívesen járjuk a környező erdőket, mezőket. A fiúk 15 évesek, úgyhogy vagy a barátoknál lógnak vagy nálunk van egy csapat tini és mi menekülünk el itthonról. Az ünnepeket is mi alakítottunk ki magunknak: mivel nincs a közelünkben család, a karácsony, a húsvét és a születésnapok egyveleget alkotnak az itteni hagyománnyal és azzal, amit én hoztam Magyarországról.

– Milyen ott élni gyerekkel?

– Szuper, főleg amikor kicsik. Már terhesség alatt lehet járni jógára, klubokba, babával pedig a lehetőségek szinte határtalanok. Amikor a fiúk kicsik voltak, minden reggel ilyen klubba jártunk, vagy úsztunk, kávéztunk barátokkal: amikor kicsit nagyobbak lettek, főleg a játszótérre mentünk közösségi életet élni.

– Milyenek az ovik és a sulik?

– Angliában a bölcsi és az óvoda fizetős, csak 2 éves kortól jár 15 órányi ingyenes gyerekmegőrzés. Az én időmben ráadásul ez 3 éves kor volt, addig itthon voltak a fiúk velem.

Egyrészt szerettem volna velük lenni az első években, másrészt nem érte volna meg visszamenni dolgozni, mert az ikrek bölcsődéje vagy gyerekmegőrzése többe került volna, mint a fizetésem. A környékünk, de az egész ország nagyon gyerekbarát, úgyhogy az utazás sosem okozott problémát. Elterjedt szokás, hogy a gyerekek iskola után egymáshoz mennek játszani és vacsorázni, az anyukák is sokszor veszik igénybe egymás segítségét, ha munka miatt nem tudnak a gyerekért menni az iskolába. Lehet, hogy ez azért is alakult így, mert a családok messzebb élnek egymástól, nincs mindenhol nagyszülő, akire lehetne támaszkodni, így a barátságok családpótló szerepet is betöltenek. A mi környékünkön rengeteg ovi van, mindenki megtalálhatja azt, ami neki szimpatikus. A általános iskolákban az osztályok viszonylag kis létszámúak, de mivel a város népessége a népszerűséggel egyenes arányban nő, így azok is emelkednek. Ez az sok kis iskola aztán 10 éves kor után torkollik bele a két városi középiskolába, ez a felépítés azonban nem elterjedt az egész országban, csak egy-egy városban, régióban található meg. A középiskola után mindenki a városi felsőbb iskolába megy, itt szereznek majd érettségit is 16 és 18 éves korban, amik GCSE es A-level néven futnak. Az egész rendszer teljesen más tehát, mint a magyar, és nem kis fejtörésbe került elnavigálnom a különböző intézmények között.

– Napközik vannak?

– Igen, ötig, az fizetős, vagy vannak délutáni foglalkozások, amik vagy teljesen ingyenesek vagy megfizethetőek. Dolgozó szülőként nem egyszerű megoldani így sem, ezért (is) egyre elterjedtebb a részmunkaidő vagy az egymás segítése.

– Mi az, amit nem szeretsz ott?

– Az időjárást. Amikor októbertől májusig állandóan esik, akkor könnyű besokallni attól, hogy minden szürke. Vidéken a tömegközlekedés tragédia, a buszok egy nap kétszer, ha járnak, a vonatok egyfolytában késnek és irtó drágák. De mivel ennyi éve itt élek, úgy látszik, annyira azért nem zavar…

– Milyen a gyerekek viszonya Magyarországhoz, a magyar nyelvhez?

– Az én gyerekeim nem kétnyelvűek. Az angol a fő nyelvük, azzal tudják magukat kifejezni a legjobban, és én ezt nem tartom tragédiának. Itt élünk, ez az otthonunk, számomra természetes, hogy angolul kommunikálunk. Közben pedig van egy titkos nyelvünk is, amit nem ismer senki más, ami jól jön, ha nem akarjuk, hogy megértsenek a buszon, a színházban vagy a boltban. A fiaim magyar és angol meséken nőttek fel, tudnak magyarul írni, olvasni, számolni, mindent megértenek és két hét Magyarország után mar a beszédjük is egész jó. Imádják a Balatont, Budapestet, a magyar rokonokat, barátokat. Kicsi koruk óta az egész nyarat otthon töltjük, rengeteg lehetőségük volt élményeket, emlékeket szerezni.

– Gyakran mentek haza?

– Van, hogy egy évben többször is, a programoktól, az iskolai szünetektől függ, vagy hogy nekem mennyire van honvágyam. Igazából az lenne a legjobb, ha a mi városunk Budapest külvárosa lenne, és bármikor tudnánk találkozni az ottani szeretteinkkel.

– Örökre kint maradsz vagy átmenetinek érzed a kinti életet?

– Nem hiszem, hogy örökre kint maradok. Frome nagyon jó hely, ha kisgyereket nevelsz: olyan, mint egy kis mikrokozmosz vagy oázis, ahova a való világ nem jut be. Kamaszként azonban a gyerekek már több stimulációra vágynak. Néha gondolkodunk azon, hogy hazaköltözünk, de most már egyszerűbb kivárni, amíg kijárják az iskolát és egyetemet választanak. Hogy aztán később Magyarországra megyünk, vagy csak innen, az esős Angliából települünk át egy naposabb helyre, az még a jövő zenéje.

Galériánkban olyan nagyvárosokkal ismerkedhetsz meg, ahol különösen jó élni!