„Itt van a város, vagyunk lakói, maradunk itt, neve is van: Budapest”.

(Cseh Tamás-Másik János-Bereményi Géza: Budapest)

Fővárosunk vizuális képeslap-kliséit és csillogó jelképeit szinte mindenki ismeri, a turista tekintete leginkább a Várnegyed, a Lánchíd, a Parlament és a Citadella szent négyességére függeszkedik. De Budapestnek, ennek a változatos arculatú illuzionistának van egy szubjektív olvasata is, ami csak az itt lakóknak dekódolható. Ez a Budapest intim, bensőséges tér, tele emlékkel és személyességgel, ezen a helyen életünk-halálunk, szép és szörnyű élményeink lenyomatát őrzik az épületek, az Üllői úti fák, a meghitt terecskék, a barátságos cukrászdák, az utcasarkok, a zegzugok, az elegáns kerületek. Ez a történelmi táj Krúdy Gyula, Márai Sándor, Szép Ernő, Kosztolányi Dezső, Szabó István, Makk Károly, az idős Jancsó Miklós, és még megannyi várospoéta vidéke, anyaga és legfőbb múzsája.

Mindenkinek saját Budapestje van – nekem is. Impresszionisztikus emlékmorzsák következnek a privát szférámból, apró képek balladája egy jelentős születésnapra.

Az én Budapestem:

- Apró társasházi lakás Óbudán a Kőzet utcában, ahol nem lehet elhúzni a harmonikaajtót, és ha belázasodik az ember, életre kelnek a festmények a kisszobában.

- Tévétorony, amelynek tövében egy taknyos későőszi napon megtudtam, hogy a tesóm óvodai szerelmét Arnoldnak hívják.

- A Kolosy-tér macskaköves útján döcögő 165-ös busz, és egy vezető, aki kiabál, mert izgágaságomban eltévesztettem a leszállást.

- A néma tizenkettedik kerület: Virányos, Varázs, Napos, Mese, Monda utca. Aranyesőbokrok, hervadozó krizantémok. Bokor, fa, fa, villa, kocsi, kutya, kocsi, villa, kutya, fa, fa...villa.

- A Felszabadulás tér, ahogy a kilencvenes évek elején lomhán átfordul Ferenciekbe.

- Angyalföldi betonráma, húsz éve omló vakolat a panelsoron, és a boldog elveszettség.

- A tizenegyedik kerület a pária Petőfi-híddal, a harsány Móricz-cal, a tunya Irinyi utcával, a Duna-panorámával, amelynek díszletében több száz kilométert is lesétálhattam már.

- Az újlipótvárosi botlatókövek és emlékező táblák, a gangokon parázsló cigarettavég, az egymáshoz túl közel ülő ablakokban fénylő boszorkánykonyhák.

- Az utcai világítás fókuszon kívüli fénypöttyei a Kádár utcában.

- A gyűlölt-szeretett négyeshatos.

- A hetedik kerület kocsmasora a bulinegyeddé válás hajnalán.

- Szilágyi Erzsébet fasoron, a Körszálló melletti piciny lakásban takaró alatt nyújtózkodó és hirtelen félbeszakadó mozdulat. Csirkepörköltszag, a csipkefüggönyön ferdén besütő napfény.

- Egy erkély a Dunaparton, az elegáns Viziváros fölött, amelyről a mai napig gyakran álmodom.

- A Gozsdu udvarainak távolba vesző sora.

- Az ipar mimikája: a mozgólépcső a Blahán.

- Eső utáni illat az óbudai Perényi úton.

- A nyolcadik kerület melankolikus, ütött-kopott utcácskái, és egy mediterrán körfolyosó meglepetése a Dugonics utcában.

- Felhőhömpölygés a Dunakorzóról nézve.

- A nedves aszfalton araszoló csúcsforgalom a Vámház körút és az Astoria között.

- Alulméretezett álmokat kergető utazók a Nyugatinál.

- Egy leszakadt vezeték és egy ködbe nyúló sínpár Rákospalota-Újpesten.

- És a mindörökre Moszkva-Moszkva tér és zsíroskenyér-illatú környéke a borozókkal, a Hattyú-házzal, a körúttal és a Várfok utcával, amely a legtöbbet látta belőlem 1987 és 2007 között. Végül szakítottunk. Túl sokat tudott.

Galériánkban képeken mutatjuk, hogyan festett Budapest az elmúlt 150 évben!