Amikor megszületnek, kis csecsemők, apró, idegen félelmek, görcsök. Kötelességtudatból, önbizalomhiányból, kudarcokból táplálkoznak, és nőttön-nőnek, észrevétlenül fejlődnek. Míg végül olyan gátló, bénító, önbeteljesítő tagadássá válnak a lelkünkben, mint például: „nekem soha nem lesz családom” (ez az egyik legveszélyesebb hétfejű), vagy „képtelen vagyok megtanulni angolul” (ez egy könnyebben legyőzhető háromfejű).

Gyermeki örökség

Az én egyik hétfejű sárkányom a vezetés volt. A szüleimnek nem telt autóra, az ő idejükben a családi kocsi a gazdagságot jelképezte. Később a nővéremék vettek egy 13 éves Trabantot, és azzal furikáztak minket is. Emlékszem arra a félelemmel vegyes, idegenkedő érzésre, ami a trabiba ülve elfogott. Már akkor tudtam: ez nem az én világom. A szívatás, a füstölgő, pöfögő, rázkódó szörnyeteg beindítása a gőzmozdonyról őrzött gyermekkori emlékeimet idézte. Azt hiszem, ugyanúgy eldőlt a lelkemben, hogy sohasem fogok autót vezetni, mint ahogy kislánykorom egy falusi nyaraláson, az ebédre szánt tyúk szétdarabolását nézve megfogadtam, hogy sohasem fogok csirkét boncolni – inkább nem eszem húst.
Undorom a nyers hústól azóta is tart, vezetni viszont megtanultam.
Egyszer egyetemista koromban, legalábbis hivatalosan. Másodszor pedig felnőtt fejjel, tavaly.

Belső késztetés

A sárkányölésre csakis a kényszer visz rá minket. A sárkányölés ugyanis nem más, mint szembenézés önmagunkkal. Énünk fejlesztése.
„Önmagunkkal harcolni a legnagyobb küzdelem,
Önmagunkat legyőzni a legdicsőbb győzelem.”
Ezt a korábbi évfolyamoktól örökölt, sokszor vitatott, kétségbe vont, sőt, talán még meg is gyűlölt – mégis egy életre belénk rögzült – idézetet néztük négy éven keresztül gimnáziumi osztálytermünk falán. Önmagadat akkor kezded el valóban fejleszteni, ha senki sem noszogat. Ha önszántadból, saját elhatározásból, a magad kedvéért, belső kényszerből teszed.

Látszatsiker

Először magam miatt tanultam meg vezetni. Az egyetemista barátommal történt (első, de nem utolsó) szakítás után úgy éreztem, valamit kezdenem kell az életemmel. És mivel végre nem volt ott senki, aki a hiányosságaim pótlására, képességeim fejlesztésére ösztönzött volna, megtettem magamtól én, és beiratkoztam egy autóvezetői tanfolyamra.
Máig sem értem, hogy kaphattam meg a jogsit. Fel nem foghattam, miért kell egy rövid utcaszakaszon egyik sebességből a másikba váltani, szó szerint rettegtem, hogy két utcasarok között folyamatosan rángassam fel s alá a sebességváltót – hát nem egyszerűbb békén hagyni? Nem éreztem az autót, nem éreztem felette a hatalmamat. Ő vitt engem, nem én irányítottam őt – mit vitt, sodort! Micsoda riadalom fogott el, amikor egy alkalommal, gyakorlásként, 50 km/órás sebességgel „átszáguldottam” egy börzsönyi kis falu főutcáján – rosszabb volt a hullámvasútnál!
A vizsga után nem is ültem be többé a vezetőülésbe: beletörődve megelégedtem a számomra jóval több sikert nyújtó navigátor szerepével.

12 évvel később

Másodszorra a fiam miatt tanultam meg vezetni. Ez valódi kényszer volt. Akkor éppen Debrecenben éltünk, s beköszöntött az ősz. Gyönyörű, napfényes október volt, gyereküléses bicajjal tettük meg az utat a Nagyerdő mellett a bölcsiig. Idilli utazások voltak: a természet szépsége, a vidéki élet lelassult nyugalma, a mozdulatlanság, az ősiség, az örökkévalóság sejtelme keveredett a pillanat megismételhetetlenségének gyarló érzetével.

Navigare necesse est. Vezetni is kell. Az esős november lassan, de biztosan közeledett, és nekem találnom kellett egy Sárkányölő Szent Györgyöt, aki segít legyőzni hétfejű házikedvencemet. Megtaláltam. Emlékszem bizonytalan, izguló, esendő lényemre, amint először beültem mellé a kocsiba, és csetlő-botló, suta elindulási próbálkozásomra, mert ő csak ennyit mondott: „Induljunk, jó?”
„Máris?” – hasított belém a félelem. Hiszen még nem is ismerem a paripát! Végül mozgása közben ismertem meg. Sárkányölő Szent György magabiztosan, odaadó és állhatatos munkával tanított. Kitartással, türelemmel, hittel és bizalommal vértezett fel. Éppúgy nevelt, ahogy a gondozó nénik csiszolgatták fiam bölcsis csoportjában az apró gyerekjellemeket.

Valami megváltozott

Sárkányölő átadta nekem azt a végtelen nyugalmat és higgadtságot is, ami a biztonságos vezetéshez kell. Ami az ő saját emberi természetéből fakadt. Ami annyira, de annyira nem jellemző rám a hétköznapi életben, s ami vezetés közben, ennek ellenére, a mai napig nem hagy el. „Gondolkodunk, nem kapkodunk – mint az élet más helyzeteiben is, igaz?”
Ez a rám örökített türelem és nyugalom nem hagy el, amikor rám dudál a türelmetlen, macsó kamionos, mert női szolidaritásból – emlékezve korábbi életem hasonló megpróbáltatásaira – átengedem a zebrán az autós társadalom közönyét fásult arccal tűrő, babakocsival vagy kisgyerekkel várakozó anyukát. És akkor sem hagy el, ha a következő pillanatban egy öntudatos taxis vág be elém, vagy szabálytalanul megelőznek a legmenőbb gépkocsikkal – tudom, csak úgy érdemes sietni, hogy meg is érkezzünk oda, ahova elindultunk.

Persze nekem sem sikerül mindig higgadtnak maradnom. A családi viták néha a kocsiban parázslanak fel. Ám sokszor éppen a legnyugodtabb beszélgetések színtere az autó meghitt beltere. Hála Sárkányölő Szent Györgynek, aki módszeresen, tudatosan és folyamatosan beszélt hozzám a vezetés gyakorlása közben, meg tudom osztani a figyelmemet csacsogó kisfiam és a külvilág között. Vagy ha nem, megmondom, hogy mindenki maradjon csöndben. Mert helyzet van, és anya vezet.
37 éves koromban tanultam meg autót vezetni. Azóta is mindennap beülök a volán mögé. Egy új világ nyílt meg előttem, és én szeretem ezt a világot. Nesze nektek, sárkányok!