Először küldtem egy levelet 20 ismerősömnek, hogy igaznak tartják-e ezt az állítást, amire – nem túl nagy meglepetésemre – 18 e-mail jött vissza azzal, hogy „igen, maximálisan”. Viszont amikor utána megkérdeztem a helyeslőktől, hogy fel tudnának-e sorolni 10 kifejezetten irigy embert (neveket nem kértem), akkor senki nem tudott, a válaszok inkább olyasmi tartalommal érkeztek vissza hozzám, hogy „nem, de például amikor előléptettek, az egyik kollégám…”.

Létezik, hogy kifejezetten irigy nemzet vagyunk, mégsincs 10 irigy ismerősünk? És mi a helyzet saját magunkkal? Vajon ha irigylünk bizonyos dolgokat, akkor már irigy emberek vagyunk?

--pagebreak--

Dalma nem tagadja, hogy érzett már olyan mértékű irigységet, hogy saját maga előtt is szégyenkezett. – Már 2,5 éve próbálkoztam a teherbe eséssel, túl voltam egy rakás borzasztó vizsgálaton és hormonkezelésen, amikor az egyik legjobb barátnőm sugárzó arccal bejelentette, hogy egy rosszul használt óvszer eredményeként most babát várnak a párjával, akivel egyébként mindössze fél éve ismerték egymást. Hát, nem volt betervezve, szabadkozott, de ha már így alakult, nagyon örülnek... és elöntött az a klasszikus, színtiszta sárga irigység. Hiába tudtam az eszemmel, hogy nem ő tehet a bajomról, akkor is igazságtalanságnak éreztem. Irigységemben és dühömben szemétségeket mondtam neki, olyanokat, hogy már általános iskolában is megtanítják az embert az óvszerhasználatra... Csak nézett rám, nem értette, mitől lettem ennyire undok. – Az irigység később sem akart elmúlni, úgy érezte, képtelen jó képet vágni a barátnője terhességéhez, ezért a találkozókat rendre lemondta, a telefonhívásokra pedig nem válaszolt. Fél évvel később egyszercsak összefutottak egy bevásárlóközpontban, Dalma meglátta barátnője 7 hónapos pocakját, és minden irigység elszállt belőle. Beültek egy cukrászdába, bocsánatot kért és mindent megbeszéltek, utána pedig már csak az elvesztegetett időt sajnálta.

– Aki azt mondja, hogy nem irigyel senkitől semmilyen anyagi természetű dolgot, az nem mond igazat – állítja Rita –, vagy egyszerűen csak megvan mindene. Engem elég gyakran kap el az irigység, amikor látom, hogy egyesek nem túl tisztességes úton micsoda jólétben élnek, mi pedig küzdünk a napi megélhetéssel, a hitelünkkel, a csekkekkel. Persze soha nem voltam az a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” mentalitású, inkább ha lehet választani, akkor azt szeretném, hogy tejeljen jobban egy kicsit a miénk is. Vitatkozom Ritával, mert nem vagyok benne biztos, hogy amiről ő beszél, az irigység. Nyilván mindenki szeretne jobban élni, a gyerekeinek mindent megadni, utazni, ez azonban pusztán vágy, nem több.

--pagebreak--

Zsuzsi: – Én az egész gimnáziumban töltött öt évemet színtiszta irigységben éltem le. A legjobb barátnőm ugyanis gyönyörű volt. Próbáltam utálni érte, de még az sem ment, mert mindennek a tetejében még kedves is volt, ráadásul igaz barátom a mai napig. Mindig, minden pasi csak neki akarta csapni a szelet, ha valaki mégis hozzám somfordált oda, akkor ezer százalék volt, hogy csak Dorka telefonszámát akarta tőlem megszerezni. Szám szerint nulla randim volt egész középiskolában. Egyáltalán nem érdekelt, hogy kitűnő tanuló vagyok... Azóta mindkettőnknek családja van, és Dorka pont a múltkor vallotta be, hogy folyton engem irigyelt. Azt mondja, mindig vágyakozva gondolt az én kiegyensúlyozott családomra (az ő szülei elég csúnyán váltak el), és utálta, hogy én minden akadályt olyan könnyen vettem. Azt mondta, úgy érezte, őt mindenki csak afféle butaliba-Barbienak nézi mellettem. Röhejes, nem?

Időnként még a legpozitívabb személyiségű embereket is elkaphatja az irigység, mint ahogyan az Emmával történt. – Soha nem voltam irigy semmire. Se magas fizetésekre, se mások előléptetésére, se utazásra, se autóra. Amennyire szükségem volt, annyim megvolt, őszinte, irigységtől mentes érdeklődéssel hallgattam barátaim és kollégáim beszámolóit Mauritiusról. Mindig is megvetettem az irigy embereket. Magamat is, amikor úgy egy éve engem is csúnyán elkapott. Úgy kezdődött, hogy véget ért egy komoly párkapcsolatom, és sorsközösségbe kovácsolódtunk pár szintén szingli kolléganőmmel, hogy együtt eljárhassunk bulizni. Aztán a társaság szépen elkopott, ahogy a lányok sorra megtalálták a párjukat. Aztán amikor Olga barátnőmnek is sikerült párt találnia, akkor nagyon elkapott az irigység és az önsajnálat. És persze a szégyen, hogy pont annak az embernek a boldogságának nem tudok örülni, aki a legközelebb áll hozzám.

Szöveg:Kelemen Kata (lustanyu.hu), fotó:Europress. Ez a cikk az evamagazin.hu számára íródott. Minden jog fenntartva.