Mióta az eszemet tudom, fogyókúrázom. Mióta az eszemet tudom, anyám is fogyókúrázik, és a gyerekem lassan fejből fújja a kalóriatáblázatot. Tavaly megkérdezte az óvónőt, gyümölcsnapja van-e, mert reggel Jutka néni evett egy almát. Akkor épp a kilencvennapos elválasztó diétával kísérleteztem, úgyhogy a lányom pontosan tudta, hogy a gyümölcsnap után jön a fehérje-, aztán a keményítőnap, és így tovább. Vigasztalta is az óvónőt, hogy másnap már sokkal jobb lesz, mert Jutka néni ehet uzsonnára egy kis párizsit. Velem ellentétben a középkorú óvónő egyáltalán nem diétázott.

Halál a csokinyulakra!
Én tényleg majdnem mindent kipróbáltam. Voltam candidadiétán, ananászkúrán, ettem lisztmentesen, számoltam a kalóriákat, csináltam béltisztító kúrát. Jártam akupunktúrára, fogyasztómasszázsra, közben csak kását ettem. Böjtöltem is, egyszer öt napig szédelegtem a városban, aztán miután kétszer is rossz buszra szálltam, feladtam a fényevést. Majd a szénhidrát nélküli életet választottam, húsvét óta egész jól bírom. Igaz, volt egy mélypont, amikor is egy munkahelyi konfliktust követően egyszerre befaltam az összes megmaradt csokoládényulat és -tojást, csak ne tartson sokáig. Ezzel az akcióval sikerült az egész éves kalóriaigényemet kielégítenem, napokig lelkiismeret-furdalásom volt viszont. Öt percig sem tartott az egész csokizás, igazából élvezni sem tudtam a régóta nélkülözött ízeket, mert egyetlen célom az volt, hogy gyorsan túllegyek az egészen. Kudarc volt, az én kudarcom a diétám közepén, amitől gyengének éreztem magam, és az egyetlen kiútnak a másnapi böjtölés mutatkozott. Szóval jutalmaztam és büntettem magam, bár azzal már én sem voltam tisztában, melyik melyik. Mert az édesség elvileg jutalom, de nekem attól csak rosszabb lett. Ha nem ettem, jónak és erősnek éreztem magam, ha ettem, rossznak és akaratgyengének. Amikor elmeséltem csokoládényúl-pusztító vállalkozásomat a barátnőmnek, csak annyit kérdezett: nálatok mindenki diétamániás volt? Végiggondoltam, és rájöttem, igen. Nálunk a fogyókúra anyáról leányra száll.

Anyám, Gömbi
Anyukám még így hatvanon túl is mindig naprakész, ha fogyókúráról van szó. Folyton azt keresi, milyen új módszerrel lehetne újra harminchatos méret, a barátnőivel állandóan diétarecepteket cserélgetnek. Évente többször fogyókúrázik, többnyire a nyári szezon és a karácsonyi vendégjárás előtt tart egy-egy komolyabb menetet. Most épp a rizskúrára esküszik, kilenc napig csak barna rizst eszik, semmi mást, büszkén mutatja, hogy kifogyott a farmerjából, tényleg négy kilót adott le. Emlékszem, gyerekkoromban anyám mindig utoljára vett a vasárnapi ebédből, és feleannyit sem tett a tányérjára, mint mi. Emlékszem egy bilikék fürdőszobamérlegre is, amelyen anyám reggelente sóhajtozott. És emlékszem, hogy négyévesen megkérdeztem tőle, anyu miért ilyen lobogós a feneked, amitől aztán évekig lelki beteg volt. A megsárgult családi fotókon anyukám kövér és vidám gyerek, nem csoda, hogy máig emlegeti azokat a hagymás zsíros kenyereket, amiket nagyanyám nyomott a kezébe, és amiket ő boldogan és zavartalanul falt be az udvaron rohangáló, labdázó gyerekek között. Anyámat az evés öröméből nem lehetett kizökkenteni, máig azt mondja, életében nem volt olyan boldog, mint két zsíros kenyér társaságában. A zsíros deszkás idill akkor ért véget, amikor anyám megunta, hogy Gömbinek szólítják, és rájött, hogy tizenhat évesen már nem poén, ha valakinek széle-hossza egy. Akkor elkezdett nem enni, és néhány hónap alatt tizennégy kilótól szabadult meg. Igazi csinibaba lett, nagyon jó csaj, akinek a balatoni nyaraláson egyből egy menő helybéli cukrász kezdett udvarolni, igaz, csak röviden. Az ügy nem tartott sokáig, mert isten ments, hogy a hónapok alatt, kínszenvedés árán leadott kilókat néhány szerelmes krémes miatt Exgömbi visszaszedje! Úgyhogy a cukrász ment, apám jött, anyukám pedig tizenhat évesen és soványan elkelt. Az első sokk apámat akkor érte, amikor anyám áldott állapotba került velem. Végre evett és evett, és a kilencedik hónap végén huszonöt kilóval nehezebben gurult be a szülőszobába. Majdnem két évig tartott, mire kőkemény küzdelmek árán visszaszerezte a versenysúlyát. Na, én biztosan nem leszek ilyen, döntöttem el anyukám kismamás képeit nézegetve.

Csokivigasz
Ha nem is huszonöt kilót, de húszat azért sikerült magamra kapnom a terhesség alatt. Minden elhatározásom ellenére – miszerint én nem lépek anyám nyomdokaiba – nyárra jómagam is leginkább egy méretes strandlabdára kezdtem hasonlítani. Miután elgurultam szülni, abban reménykedtem, hogy ha a gyerek kijön, minden könnyebb lesz majd, én is. Jól lefogyok, gondoltam, erre jó a nem alvás, a szoptatás és a szüntelen aggódás – regéltek ilyesmiről a szülészeten. Ehhez képest a szülés után sikerült még magamra szednem néhány kilót. Ha nem aludtam, ettem egy kis csokit, az élénkít. Ha aggódtam, ettem egy kis csokit, az megnyugtat. Egyébként meg nekem is jár valami kis boldogság a kismamalétben, ettem egy kis csokit. Hát jó, legalább van okom rá, hogy kövér legyek, nyugtattam naponta a lelkem, de egyre rosszabbul éreztem magam a bőrömben. Ráadásul séta közben rendszeresen találkoztam olyan anyukákkal, akik bosszantóan feszes farmerben, fokhagymafenékkel tologatták a gyereket, és azt állították, a szoptatástól néznek ki úgy, mint kamaszkorukban. Nekem ez nem ment. Messziről ordított rólam, hogy szoptatós anya vagyok, méretes mellel és méretes fenékkel. Ez utóbbira azért, valljuk be, nem volt túl nagy szükségem a gyerek táplálásához. Épp, mint anyukámnak, nekem is két évbe telt, mire lefogytam valamennyit. Természetesen ez még meg sem közelítette lánykori súlyomat, amiről ma már csak legendákat mesélek, de legalább újra rám ment egy-két régi szoknya vagy nadrág, ami ugyan teljesen kiment a divatból, én mégis büszkén viseltem. Azt hiszem, de már nem emlékszem biztosan, hogy a szétválasztó diétával kezdtem fogyókúrás korszakom megújítását. Mert én már ötvennégy kilósan is fogyókúráztam, úgyhogy tényleg csak vissza kellett térnem a jól ismert szabályok közé.

A múltkor előkerült néhány fotó, huszonévesen állok egy sziklán fürdőruhában, a derekamon strandkendő és kilógnak a bordáim. Emlékszem, akkor épp zöldségkúrán voltam, harminc napig csak legeltem, visszanézve az eredmény lenyűgöző. Mit nem adnék, ha csak megközelíthetném akkori önmagam képét! Pedig biztos, hogy a sziklán állva is azon aggódtam – erre a strandkendő a bizonyíték –, hogy a fenekem vajon miért nem ment lejjebb. Szerintem nem voltam normális.

Vasárnapi réparágcsa
Kezdem azt hinni, hogy most sem vagyok normális. Főzök, de nem eszem. Megterítek, de nem ülök le az asztalhoz. Süteményt sütök, de meg sem kóstolom. A családom már megszokta, hogy nélkülem ebédel. Általában sürgök-forgok, kiszolgálok, mutatom, hogy leülni sincs időm. Amíg ők esznek, én hátat fordítok és a konyhában elropogtatok egy puffasztottrizs-szeletet. Meggyőződésem, hogy ha ugyanazt enném, amit ők, akkor hamarosan méretes hústoronnyá változnék. Vasárnap azért asztalhoz ülök én is, kihalászok néhány szikkadt répát a levesből, és mosolyogva elrágcsálom, miközben a többiek két pofára falnak. Az a helyzet, hogy én szeretek enni. De valahányszor fogyókúráim között elengedtem magam, mindig visszaszedtem a lekínlódott kilókat. Sőt néha többet is. Újabb és újabb időpontokat tűztem ki, hogy mikor kezdem el az új tisztító, vagy ki tudja, milyen álnéven futó önkínzó kúrámat, addig viszont ettem, és aggódtam a súlyom miatt.
Az már tényleg csak hab a tiltott tortán, hogy sikerült egy olyan férfit választanom magamnak, aki mellett örökkön-örökké kövérnek érezhetem magam, mert ő az a típus, aki akármennyit eszik is, sovány marad. Egyszerűen nem tudom, hogy csinálja. Szerencsére a lányunk inkább apja fajta, már nem az a kis gombóc, aki babakorában volt. Hosszú lába és fokhagymafeneke van, anyámmal nem győzzük dicsérni. Már csak azért is, mert nem szeretnénk, ha továbbvinné a generációs súlyparát, eleget küzdünk vele mi ketten. De talán éppen ez a baj.

Ördög kifliszarvval
Nemrég olvastam, hogy maga Oprah Winfrey, a leghíresebb amerikai show-woman műsorában kijelentette, soha többé nem diétázik. Állítólag az állandó jojóeffektussal küzdő, híres nagyasszony egy könyvnek köszönhetően megtalálta a megoldást, amely megmenti őt, sőt nők millióit a diéta okozta stressztől. Geneen Roth amerikai dietetikus, tanár és író könyvéről van szó: ő maga is közel ötven kilót fogyott és hízott az elmúlt húsz évben. A Woman, Food, and God (Nők, étel és Isten) című könyvében a ma már sovány szakértő azt állítja: az érzelmi evés az, ami kicsinálja a nőket. Sőt az evéshez való viszonyunk a probléma, vagyis nem az a lényeg, hogy mit eszünk, hanem hogy hogyan és miért. Nekem – mint az állandó diétára kárhoztatott nők egyikének – egyébként nem újdonság, hogy a nassolástól várom hangulatom megváltozását. Igenis, ha kiborulok, megeszem mindent, ami édesnek és rendkívül hizlalónak tűnik. Minél nagyobb és csokoládésabb, annál jobb. Tény, hogy ilyenkor nem az éhség, vagyis nem a gyomrom irányítja a dolgokat, hanem valahonnan az agyam rejtett zugából bújik elő a kisördög, aki szarvak helyett diós kiflit visel a feje tetején. Semmi sem jó, semmi sem megy, vigasztalom magam hát egy kis péksüteménnyel. A süti azonban nemhogy segítene, épp ellenkezőleg, az utolsó morzsánál már olyan lelkiismeret-furdalással küzdök, hogy alig bírom lenyelni. Szóval a probléma megduplázódik, hiszen még arra sem vagyok képes, hogy ne egyem, ami miatt meg ettem, az a bizonyos gond, ugyanúgy itt van. Valószínűleg ennél rosszabb már nem lehet.

Geneen Roth szerint ideje ráébredni, hogy amit keres az ember, az bizony nem a kajában van. A legtöbb nő nem azért eszik túl sokat, mert éhes, hanem mert vigasztalja magát, ilyenkor aztán gyorsan és válogatás nélkül bekap mindent, amire semmi szüksége sincs. Az állandó fogyás-hízás elkerülése végett az amerikai dietetikus azt javasolja, hagyjuk abba a diétát, és kezdjünk el figyelni magunkra. Ha újra megtanuljuk testünk jelzéseit, és azt, hogy mikor mire van szüksége a szervezetünknek, többé nem kell súlyfelesleggel küzdenünk. A probléma megoldását pedig ne az ételben keressük – gondolkodjunk, mielőtt kinyitjuk a hűtőt. A legfontosabb pedig, hogy szeressük önmagunkat. Mert ha ez nem megy, akkor újra beindul az ördögi kör, büntetünk, jutalmazunk esztelenül, miközben a tét a saját testünk, a fizetség pedig kilókban mérendő.
Szerintem nagyon jól hangzik, amit Geneen Roth dietetikus állít. Egyelőre még nem merem kipróbálni, mert most jön a fürdőruhaszezon. Mi van, ha csak nálam nem válik be a tengerentúli elmélet? Azt viszont elhatároztam, hogy nem kínzom magam a gyerekem szeme láttára. Leülök vele ebédelni, és nyugodtan megeszem egy tál zöldborsólevest. Biztosan meglepődik majd, de legalább nem az marad meg benne, hogy anyám sosem evett, mégis mindig kövérnek hitte magát. A lánykori fényképeimet jól elraktam, és megnéztem azokat, amiken kismama voltam. Ahhoz képest, tényleg, most egészen jól nézek ki.