Vattacukorfelhő

Járja rólam egy legenda a családban. Amikor hatévesen véletlenül belekortyoltam a nagypapám sörébe, minden felnőtt azt várta, hogy most kitör a hiszti, ellenben nekem angyali mosoly ömlött el az arcomon. Apám később azt mondta, nem is tudja, melyik variáns lett volna az ijesztőbb.

Nagyon szép anyukám volt. Mondjuk azt nem értettem, miért alszik el a vécén letolt nadrággal, és sokszor miért olyan ostoba a szeme. Ilyenkor játszani sem akart velem, nem olvasott mesét, csak aludt. Ez eleinte ritkábban fordult elő, apám váratlan halála után azonban állandósult. Én 11 éves voltam akkor.

Ha a nagymama nem segít, isten tudja, mi lett volna belőlem. Ő írta velem a leckét, ő segített nekem az iskolaválasztásban. Anya hol képes volt kikelni az ágyból és anyaként viselkedni, hol nem. A piaszag állandóan körbelengte a lakást. Mindennapos vendégek voltak a boros-, sörös és vodkásüvegek. Én takarítottam és mosogattam, mert anya gyakran erre is képtelen volt. A munkáit sorban elveszítette, s bár gyorsan talált újat, úgy váltogatta őket, mint más a fehérneműjét.

19 éves múltam, amikor ő is meghalt. Épphogy nagykorúvá váltam, máris árva lettem. Akkor már nekem is az életem részévé vált a szesz. Életemben először 14 évesen rúgtam be, emlékszem, rossz volt, összehánytam a Moszkva teret.

Aztán lassan megszelidítettem, megtanultam kezelni. Úgy éreztem, az ital kellemesen kipárnázza a körülöttem lévő világot. Biztonságban éreztem magam ebben a színes vattacukorfelhőben, semmi sem volt túl érdes, túl fájdalmas, igaz, a szép dolgok is csak ritkán jutottak át a páncélon.

Úgy végeztem el a főiskolát, hogy szinte állandóan be voltam csiccsentve. De akkoriban mindenki ivott, nem voltam túl feltűnő. Az első munkahelyemen igyekeztem normálisan viselkedni, nem ittam hétközben, cserébe péntekenként annyira berúgtam, hogy visszatértek a hányások, a kihagyó emlékezet. 26 éves koromban szólt először az egyik pasim, hogy nem oké, amit csinálok. Hogy nyomasztó a buta fejem, rossz a szagom. Halálosan megsértődtem. Én csak bulizok, mi ebben a rossz?

A szagtól és a buta fejtől azonban megszólalt bennem valami. Édesanyám emléke. Ahogy ült az ágyon, főzött a konyhában, tevékenykedett a teraszon, és közben annyira büdös volt! Az arca megnyúlt, a szeme kiüresedett, a nyelve összeakadt, amikor megpróbált józanságot mímelve beszélni hozzám. Akkor tettem fel a kérdést először magamnak. Akarok én olyanná válni, mint ő?

Négy fal között

A bulizást és a nyílt vedelést mindenesetre abbahagytam. Cserébe – minő hasznos stratégia – a zugivás női fegyvere után nyúltam. Az emberek előtt eljátszottam a normális polgárt, társaságban nem ittam egy-két pohárnál többet, viszont alig vártam, hogy hazamehessek, és felránthassam a hűtőt.

A másik hazugság önmagam felé a bor mítosza volt. Leálltam a vodkával, a tequilával, „csak” boroztam. Igaz, abból naponta-kétnaponta egy üveggel, de a bor, a magyarok nemzeti itala, az jóval kevésbé ártalmas, nem igaz?

Eleinte volt pénzem a márkásabb cuccokra, de aztán kirúgtak a munkahelyemről. Biztos vagyok benne, hogy az ital miatt, bár nem arra fogták. Egy ideig segélyen tengődtem, akkor álltam át az olcsóbb és silányabb minőségre. Mindegy volt, csak hasson. 30 múltam, és kezdtem érezni, hogy ördögi spirálban vagyok. Szorongást és bűntudatot éreztem amiatt, hogy egyre inkább hasonlítok anyára. Mégsem voltam képes lemondani az ivásról.

Az első szünet kényszerből következett be. Lett ugyanis egy komoly kapcsolatom. Szerelmes voltam a férfiba, nem akartam elijeszteni, a heves érzelem pedig egy időre kipótolta az alkoholhiány okozta űrt. Hónapokig egy kortyot sem ittam. Rolanddal nemsokára összeköltöztünk, lett új munkám. Mi kell még a leszokáshoz?

Ennél jóval több. Amikor a mézeshónapok leteltek, egyre jobban hiányzott a szesz bódító varázsa, világot átszínező ereje. Azon kaptam magam, hogy minden egyes nap sóvárgok utána, mint egy viszonzatlan szerelmes, úgyhogy arra gondoltam, egy pohár nem árthat. Az egy pohárból gyorsan egy üveg lett. Természetesen egyedül, Rolandot kihagyva a buliból. Amit nem lehetett sokáig csinálni. Hamar megérezte rajtam az italszagot, aztán megtalálta az üvegeket a könyvek mögött.

Még aznap szakított velem. A szülei is alkoholisták voltak, magyarázta könnyek között, sajnálja, de képtelen együtt maradni valakivel, aki iszik.

Két út közt, középen

Akkor kértem először segítséget. Addiktológushoz kerültem, csoportterápiára jártam, gyógyszert szedtem. Átmenetileg használt, de nem tudott tartóssá válni. Képtelen voltam felülemelkedni a családi mintákon. Néhány hónap után ott tartottam, mint annak előtte. Távmunkában dolgoztam, így már kora délután kicsavartam a palackot. Egész nap iszogattam, este kidőltem, de nem tudtam rendesen aludni, s ha mégis elszundítottam, éber rémálmok gyötörtek. Folyamatosan kísértett a bűntudat és a szégyen. Gyakran anyám vádló arcát láttam magam előtt, s gondolatban ordítottam vele. Miért te vádolsz engem, amikor nekem kéne téged? Miattad lettem olyan, amilyen!

A második leszokás két és fél évig tartott. A vérnyomásom kétszáz fölött volt, az orvos azt mondta, ha nem vigyázok magamra, komoly bajom lehet. Megint pszichiáterhez fordultam, és kínkeservvel lejöttem a szerről. Elsőre még könnyen megúsztam, ekkor viszont rám támadt az összes mellékhatás, kézremegés, verítékezés, fájdalmak. Szörnyen rémisztő volt, már csak a bogarak hiányoztak. De összeszedtem magam. Beléptem egy keresztény gyülekezetbe, ott is sokat segítettek. Mielőtt valaki követ hajítana rám, nem lettem elvakult szektás. Mérsékelt irányt követünk, és nem zsaroljuk azt, aki ki akar lépni.

Nem úgy, mint régen, szociálisabb és mértéktartóbb lettem: egyedül soha nem nyúlok a pohár után, és megállok heti 3 napnál és 4 decinél. Egy éve csinálom így, egyelőre működik. A gyülekezet tud róla, ahogy a szerelmem is, akivel együtt élünk. Az egy év alatt egyszer inogtam meg: vettem egy vodkát, megittam a felét, a többit kiöntöttem, és sírva gyóntam meg a páromnak. Szóval tudom, hogy nem gyógyultam meg. De meggyógyulhat egyáltalán egy alkoholista?

Mégis az a cél, hogy egyszer teljesen és végleg letegyem a poharat. Addig megpróbálok együtt élni a kompromisszummal, az önmérséklettel. Az anyám emlékével. És önmagammal. Megbocsátani? Bízom benne, hogy egyszer az is sikerül.