Ez a cikk az Éva Magazin 2022-es 1. lapszámában jelent meg először „A tojásdíszítés királynője” címmel. Tudtad, hogy korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

Kati csupa mosoly, két lábon járó biológiai antidepresszáns. Vagy ahogyan őt „drága jó férjecskéje” nevezi: „csodalény”, akit receptre kellene felírni. Pedig őt is megcibálta az élet.

„Hiszek abban, hogy annyit érek, amennyire a te szeretetedért le tudok hajolni – mondja. – Szeretem, ha szép és jó dolgok vesznek körül, de magukban nem értékek a szememben. A bennünk lévő emberség, az már igen. Ha abban a kamrában kellene laknom, ahonnan gyerekkoromból jöttem, ahol befagyott a víz és ruhástól feküdtem az ágyban, de ha a férjem ott lenne velem, a Jóisten lássa lelkemet, akkor is ugyanilyen boldog lennék... a sikereim és minden nélkül. Csak ott legyen velem és szeressen.”

A szeretetteljes gyerekkor kimaradt az életéből, abban a bizonyos kamrában csak a hideg szél zörgette az ablakok helyén az újságpapírt. A szegények között is a legszegényebbek voltak, és hiába vágyott játszani a többi gyerekkel, rendre kiközösítették, ráadásul beteges is volt. Maradt a senki sem szeret érzés, és akkor azt gondolta, hogy neki ez az útja. Szerencsére nem így lett.

„Rossz tanuló voltam első osztályos koromban! Édesanyám egy gimnáziumban takarított és én mindig ott voltam vele éjfélig, reggel meg mentem az iskolába. És akkor megkaptam, hogy szégyelljem magamat, még a zoknit is ő húzza fel a lábamra, de hát annyira fáradt voltam. Aztán az órákon meg persze elaludtam.”

Kati édesapja nem volt jelen az életükben, ez a támasz is hiányzott. De valahogy fel kellett ebből állni, és ebben nagy szerep jutott egy zseblámpának és a paplannak. Hatodikos korától olvasott a paplan alatt, de édesanyja azt sem szerette, ha „könyvezik”. „Elkezdtem kiírni azokat a sorokat, amik engem megragadtak. Persze egy csomó mindent nem értettem, de éreztem, hogy ezek fontos dolgok, hogy van valamilyen mélyebb értelmük, úgyhogy nekiálltam szavanként összerakni. És képzeld, egyszer csak elkezdtek elveim lenni, pedig még kölyök voltam. Például olyanok, hogy én soha nem iszom szeszes italt. Egy füzetbe írogattam ezeket, meg is van még valahol.”

Csodálatos hallgatni, ahogyan őzve, tájszólásban mesél. Bevallja, hogy manapság is írogat, és mindig van vele egy éppen aktuális füzetecske. Szóval adja magát a kérdés, hogy mi is volt a legutóbbi életokosságos bejegyzése: „Hát tessék, itt is van: A győzelem azoké, akik a legjobban hisznek benne és soha nem adják fel! Ennek az a története, hogy a még picike Panka unokámmal elmentünk gyalogolni, de gyorsan ám, mert én úgy szeretem! Egyszer csak azt mondta, Mamianyu, én már nem bírom ezt tovább! És akkor azt mondtam neki, hogy babám, mindig a végén, amikor már nem bírjuk, köll ráhajtani! De nagyon!”

Még be sem lép a látogató a kecskeméti házba, már látszik, hogy ez a „tojásdíszítés királynőjének” az otthona. Az udvar járólapjain egy hatalmas páva, amit Kati nemrég festett újra szép színesre. Jó alkalom ez a jelolvasásra, csak figyelni kell, ahogy a madár farka szétnyílik, majd összecsukódik. Arra figyelmeztet, hogy csak egy pillanat az élet. Ha két nő beszélget egymással, nagy valószínűséggel a férfiak sem maradnak ki belőle. Szóval térjünk csak vissza Kati már korábban emlegetett „drága jó férjecskéjéhez”, Józsefhez.

„Egy nagyáruháznak voltam a főpénztárosa, ahová bejött vásárolni. Rögtön láttam, hogy nagyon jó pasi! Akkor még nem volt olyan, hogy a nők kezdtek udvarolgatni a férfiaknak. De elkezdtem vele szemezni, meg egy kicsit kigomboltam a köpenyemet, hogy lássa, milyen csinos vagyok, és képzeld, a másik pénztársorból átállt hozzám! Aztán egyszer csak azt kérdezte, hogy találkozhatunk-e? Akkoriban a fiúk nem sokat vacakoltak, megmondták, hogy ekkor és ekkor, itt és itt találkozunk és kész! De ő nem... Mondtam neki, hogy igen... és hol? Jaj, hát azt is én mondhatom meg? És mikor? Elvitt az első randevúra egy moziba, a leghátsó sorba... Próbálkozott, de kirohantam a moziból, hogy én ezzel a pasival soha többetnem állok szóba. Ő meg csak jött utánam, könyörgött, hogy ne haragudjak, ő először csak egy kis futó kalandra gondolt, de aztán a szó bennakadt nála. Hát ebből lett 45 év házasság, mert megbeszéltük, hogy soha nem hazudunk egymásnak, és hogy mindig azt kell elmondani a másiknak, amit nem akarsz elmondani."

Hogyan lett a főpénztárosságból népi iparművészet? József szerint az ő drága felesége ízig-vérig kereskedő, olyan, mint Latabár Kálmán az Állami áruház című filmben, hogy még az egylábú gólyát is el tudná adni. Csakhogy az életükbe belépett egy harmadik szereplő, a kislányuk, és ez felforgatta a napi rutint. Kati pedig úgy döntött, az ő dolga az, hogy otthon maradjon vele, hogy a lánya ne olyan feszültségben nőjön fel, mint ahogyan az vele történt.

„Nézegettem a lakást, hogy majd hogyan szépítgetem, mert imádom a színes virágokat. Azt találtam ki, hogy hívok pingálóasszonyokat, fessenek valami szépet a falakra. Mondja a férjem, hogy pingáljál te! Ez megőrült, én? És hát tudod, aztán csak kigondoltam, hogy mit festenék egy lapra, reggel meg is csináltam. Mutatom az uramnak. Odavolt érte, mondta, hogy akkor most fessem fel a falra. Ezt? Soha! Csak tiszta élő népművészetet szabad felfesteni!” – Kati nem sokat vacakolt, elemózsiával a hátán felült egy buszra, ment Kalocsára. Sorban leszólította az embereket az utcán, hogy ki arrafelé a legjobb pingáló, de pechjére az nem Kalocsán lakott, hanem egy tanyán. Ám Katit ez sem tartotta vissza. Otthon is találta Gizi nénit, aki a kerítésen át elzavarta, hogy nincs ilyesmire ideje.

„Csakhogy nem tágítottam, és amikor megint kijött, próbáltam valahogy hatni rá. Semmit sem ért a pszichológiám, elhajtott újra. Úgyhogy leültem a kerítés tövébe falatozni. Aztán amikor harmadszorra is kijött, mutattam neki a kerítésen keresztül, hogy mit festettem. Mondtam neki, hogy ne is tessék szólni semmit, csak inteni a fejével, hogy jó vagy nem jó, oszt megyek haza, kész... Egyszer csak kinyitotta a kaput, és behívott a házába, hogy ő még ilyen tehetséggel nem találkozott, és ha néhányszor lemegyek hozzá tanulni, akkor már majdnem olyan jól tudok majd festeni, mint ő.”

Aztán Gizi néni után jött a bútorfestés Panna nénivel, majd a blúzkészítés a kalocsai Szőnyi Marcsával. A pingálóasszonynak pedig igaza lett, mert Zsigóné Kati a világ 5 legjobbja közé került és Európa első olyan tojásdíszítő művésze lett, aki a legtöbb technikával dolgozik, és hét olyan alkotása is van, melyek teljesen egyedülállóak. Mint kiderül, Kati kifogyhatatlan energiája és életigenlő mosolya mögött jól karbantartott kondi van. Saját konyhakertje van, semmilyen adalékanyaggal nem főz, a kenyerüket is maga süti. Ami pedig a mozgást illeti, belefér – persze mértékkel – egy kis súlyzózás, futópadozás és biciklizés is a gyaloglás mellett.

„Aztán ha úgy ítélem meg, hogy nem jól viselkedik a Zsigóné Kati, akkor ugrálókötelet a drágámnak! 140-et ugrani harmincasával, egy-két levegőt közben lehet venni, viszont leülni kizárt dolog!"

Azt mondja, tévedés róla azt gondolni, hogy jó emberismerő lenne, viszont mindenkiről elsőre csak a jót gondolja. Aztán ha csalódik, akkor először is a maga háza előtt söpör egyet, ha másodszor is csalódik, akkor meg azt gondolja, hát mindenkinek lehet rossz napja. De ha harmadszorra is megbántják, hát akkor... ami most ide kerülne, azt bizony nem bírja el a papír.

„Nem várom el, hogy a közös asztalunkra csak te pakoljál, mert én valaki vagyok, nem... Én teszek rá elsőre, és amikor már jó sokat raktam rá, csak akkor szeretnék valami picit visszakapni, mert az jólesik az ember szívének. A férjem az én nagybetűs igaz barátom, minden jó megtestesítője, ő a motor bennem. Ha ő nem lenne, talán le is állnék. Azt mondta, hogy a boldogságnak ára van, és amikor valamelyikünk elmegy majd, az borzalmas lesz a másiknak. Képzeld, amikor vasalom az ingét – itt jön a Zsigóné Katis huncut mosoly –, csak úgy hullik rá a könnyem, mert olyan boldog vagyok, hogy van kinek vasalni. Vagy amikor kéri: húzzál nekem rétest! Pattanok imádattal, hiszen olyan jó, hogy kért tőlem valamit, és hipphopp megcsinálom... csak sokáig éljen.”

Kati és József nagyon tud egymás szeretetére vigyázni minden egyes napon, már 45 éve. Ez a Zsigóné Katis életokosság is ott van valahol megírva a kis füzetecskében, ami csak arra vár, hogy unokája, Panka kezeihez kerüljön majd.