Tisztelet a tanároknak! (Akkor is, ha nem tüntetnek érte.)

Nem is kérdés, hogy tanítani szédületesen nehéz, és olykor hálátlan feladat. A saját zsebből vásárolt táblaíró filc és az énidőben szervezett osztálykirándulás például minimum elvárás. (Képzeljétek el, ez olyan, mintha a pék hozzná a lisztet.) De ott van még a „szülők klubja”, ami sok-sok szerteágazó igényt jelent, az iskolai és a kormányszabályok, követelmények, hogy a személyes kritériumokról – egy igazi pedagógusnál, ugye – ne is beszéljünk. Van a suliban kríziskezelés, a tanulók szocializálása nagylétszámú osztályokban, állandóan változó törvényi és tantervi atmoszféra, társadalmi nyomás… Bárki feladná, és bizony, még az elhivatottsággal rendelkezők is megteszik.

Hogyan is zajlik ez?

Hagyjuk a juttatásokat a végére (értsd: fizetés, mert más úgysincs). Kezdjük azzal a társadalmi tévedéssel, hogy a tanár mennyit dolgozik. Neked nem kell elmagyarázni, hogy hazahordod a dolgozatokat, a saját telefonodról, munkaidőn túl hívogatod a szülőket és gondviselőket, de azt sem, hogy a szabadságodat csak szünetben veheted ki, hiába utaznál máskor - olcsóbban. A szabi ráadásul nem is olyan sok, hisz még júliusban is bejársz, csak a tanulóknak van a nagy lógás.

A tanórák közötti szünet és a tanítás végét jelző csengő csak a diákot szabadítja fel. Te olyankor is ügyelsz az udvaron, megelőzöd a verekedést, vagy minimum szétválasztod a balhézókat, és közvetlen elsősegélyt nyújtasz annak, aki esetleg valamilyen balesetet szenvedett. Sőt, olyan is volt már, hogy egy rohamot kapott tanulóhoz hívtál mentőt.

Mindig egyedül

Mindeközben bizony, arra is van példa, hogy szóban, „gondolatban vagy cselekedettel” bántalmaznak téged. Helytállsz, kidumálod magad, mert újonnan a visszapofázás az egyetlen megoldás. De minimum hallottál már olyanról is, hogy fizikailag bántalmaznak egy tanárt. A főnökeid szomorú fejet vágnak, de nem tesznek semmit. Úgy érzed, a diákra nagyobb szükség van, mint rád. Így aztán ezeket az ügyeket a rendőrség helyett leginkább a pszichológusoddal beszéled meg, már ha van rá pénzed, hogy terápiába járj, mint oly sok más szakmában dolgozó diplomás munkavállaló. Bizony, vannak országok, ahol két iskolapszichológus van. Egyik a diákoknak (főállásban!), másik a tanároknak segít.

Azt írtuk, „fizetés, mert más nincs”. Hát igen. Semmilyen juttatás nincs. Még az éttermi mosogatót is megilleti a napi egyszeri ebéd. De neked, a tanárnak a nevetséges fizetésed mellé csak bugyuta ingyenes továbbképzések járnak. Ha bármilyen szakmai extrára hajtanál, azért magadnak kell fizetned. Például egy dráma-tanfolyamért. Ám azzal is rendre szembesülnöd kell, hogy még a családtagjaid is azt szajkózzák: „hisz állandóan emelést kaptok!” Pedig neked és nem nekik kell eldönteni azt, hogy a drágább kacsazsírt, vagy a sima sertést vedd meg a kenyérhez hónap végén, hogy jó lesz-e a szokásos párizsi, vagy kivételesen mehet egy leárazott sonkaféle. De az sem véletlen, hogy tavaly megtanultál kovászos uborkát készíteni a nyári szünetben.

A szülői munkaközösség

A legtöbb szülő támogató. Tényleg. Le a kalappal a előttük. Vannak, akik bár megtehetnék, nem viszik el a gyereküket fizetős iskolába, csak hogy megkíméljék őt a valóságtól.

Mások együttműködnek a tanárokkal, segítenek, olykor legjobb meggyőződésük ellenére is „irányban tartják” a gyereket. A legtöbben beállnak a gyerek mögé, hogy a hiányosságokat kompenzálják.

Csakhogy a követelődzők a hangosabbak. Megpróbálhatsz világos rendszert felállítani az osztályteremben, nem minden szülő fogja elfogadni. És az ilyen gondviselő (gond-viselő! sic.) bizony tisztában van a gyermeke jogaival – a kötelességei viszont a legkevésbé sem érdeklik, amikor téged feljelent.

Aztán ott van a bizalmaskodó anya vagy apa. Azt várja el tőled, hogy a nevében kémkedj a gyereke után, miközben maga is váratlan pillanatokban bukkan föl, csak hogy „ránézzen Jancsikára”. Ha nem működsz együtt, mindkét típus fenyegető üzeneteket hagy az autód szélvédőjén (már ha van neked ilyen), vagy rohan az intézményvezetőhöz (értsd: igazgató), hogy bemószeroljon.

Egyszóval mindenki ellenérdekelt, hogy jó tanár legyél.

A fenntartó nem szereti a 30 éves karriereket, mert mindig több és több jutalmat kell(-ene) kifizetnie. A szülő féltékeny, ha túl bizalmas viszony alakul közted és a gyermeke közt. A gyerek utálja, hogy többet kell tanulnia, netán nevelődnie a kezed alatt, mert példás tanár vagy. A társadalom nem jutalmazza a sikereidet, te magad sem akarsz állandóan ebben örlődni… Nem csoda, hogy annyian felállnak mellőled. Te miért maradsz még?

Oszd meg velünk! Írd meg, neked milyen élményed volt, ami miatt ott akartad hagyni a katedrát!

Forrás

Galériánkban pedig hét felmondott tanár történetét ismerheted meg!