Ez a cikk az Éva Magazin 2013-as 7. lapszámában jelent meg először „Barbie smink nélkül" címmel. Tudtad, hogy korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

Eddi Aguirre grafikus megpróbálta elképzelni, milyen lenne Barbie átlagos nőként, reggel, ébredés után. Sötét karikákkal a szeme alatt, álmosan, tökéletlen bőrrel, az első ráncokkal, kicsit sárguló fogakkal, apró anyajegyekkel és bőrhibákkal, smink nélkül – vagyis pont olyan, mint egy normális nő. Akárcsak maga Barbie, ez a kép is megosztotta az embereket: vannak, akik profetikus művészi munkának vélik, vannak, akik hiteltelen és erőltetett próbálkozásnak, de olyanok is akadnak, akik csúnyának mondják, a másik végletet látják benne. A többség tetszését – legalábbis a hozzászólásokból ítélve – nem nyerte el a mexikói grafikus kísérlete.

ÖREG BARBIE? NEM LÉTEZIK!

Hermann Veronika kultúrakutató szerint egy öregedő Barbie nem felel meg annak a képnek, amit a kortárs kultúra elfogadhatónak tart. A Barbie baba ötven éve alatt valóban sok mindent megélt: volt már fekete, anorexiás, létezik csadoros muszlim verziója, a 2012-es amerikai választások alkalmából a gyártó cége, a Mattel még egy politikus Barbie-t is piacra dobott – de arra egészen mostanáig senki nem vetemedett, hogy öregnek és csúnyának ábrázolja a divatikont. „Barbie a fiatalság és tökéletesség ideálját testesíti meg, amely folyamatosan aktuális. Csak a kiegészítői változnak, maga az alkat nem. A politikai korrektség eszméjével együtt megjelent a fekete Barbie, de öreg Barbie nincsen, a mostani kor az öregedést és az öreg testet egyszerűen megpróbálja kiiktatni, hiszen az nem vonzó, nem esztétikus és nem divatos. Egész iparág épült ki az öregedés ellen, így nem véletlen, hogy mindenki egy olyan ideálhoz ragaszkodik, amely önmagában elérhetetlen ugyan, de legalább megtestesíti azokat a külső tulajdonságokat, amelyeket a társadalom jelentős része preferál. Barbie örökké változatlan, fagyasztott álomkép, amely mögött nincsen valóság, nincsen valódi jelrendszer” – mondja Hermann Veronika. Az örök fiatalságot szimbolizáló Barbie baba máig a legsikeresebb, legkeresettebb játékok egyike, mivel órákig lehet öltöztetni, szépíteni, megállás nélkül lehet csodálni, hiszen gyönyörű, ideális, ugyanakkor irreális – sokak szemében éppen ezért visszataszító. De a statisztikák szerint még az utóbbiak is megveszik az áhított Barbie-t a gyereknek, legfeljebb kisebb nagyobb szentbeszéddel fejezik ki fenntartásaikat („fölösleges”, „játssz inkább építőkockával”, „minek még egy?”). A világon évente mintegy 800 milliót adnak el belőle.

IRREALITY SHOW

„Barbie és fér partnere, Ken, bár emberi alakok, erősen irreális utánzatai az emberi testnek. Ha Barbie igazi volna, a nyaka túl hosszú és vékony lenne ahhoz, hogy elbírja a fejének súlyát, felsőtestének arányai miatt (széles váll, keskeny csípő) pedig nehézkes lenne, hogy normálisan, egyenesen tudjon járni. Ha Ken igazi volna, a hatalmas mellkasa és szörnyen vastag nyaka eleve kizárná, hogy pólót tudjon viselni” – írja Czakó Szandra egy tanulmányában. Hogy Barbie és Ken igen furcsán festene a valóságban, azt ma már számos projekt igazolja. 2011-ben az O Magazin címlapjára került egy fotó, melyen egy egészséges alakú meztelen nőn bemutatják, mennyit kellene belőle lefaragni, hogy Barbie-alkattá legyen. Nem csupán a derékbőségben sokkoló a különbség, de az arcban is: Barbie szeme kétszer akkora, mint a normális emberi szem. Egy átlagos nőnek, akinek a magassága 158 centi, a súlya pedig 57 kiló, 61 centit kellene nőnie magasságban, 13 centit mellbőségben, derékban viszont 15 centit kellene fogynia, hogy elnyerje Barbie arányait. Ugyanígy egy átlagos, 183 centi magas, 84 kilós férfinak 51 centit kellene rátornásznia a magasságára, 21 centit a derékbőségére és 20 centit a mellbőségére, hogy úgy nézzen ki, mint Ken.

BOLDOG VAGYOK, HOGY NEM LÁTNAK IGAZINAK

Vannak olyan nők (és férfiak!), akiket a változatos emberi test egyen Barbie-vá szabása nem rémít meg, sőt vonz, és sokan át is szabatják magukat. A nagyérdemű lelkesen követi és csámcsogva vesézi ki a róluk szóló híreket, így nemcsak a baba marad az érdeklődés középpontjában, hanem ők is. A legfelkapottabb, a babára valóban megszólalásig hasonlító Barbiekreatúra a 28 esztendős Valeria Lukyanova. Mi ugyan beleborzongunk a plasztik szépségről készült képekbe, de sokaknak tetszik: rajongói oldalát tavaly óta 805 ezren kedvelték a Facebookon, ahová mindennap ontja magáról a képeket és videókat. Direkt büszkeséggel tölti el, hogy egyáltalán nem hasonlít emberi lényre, és nem győzi hangoztatni, hogy külsejét a kemény munkának és a jó génjeinek köszönheti. Bírálóinak pedig így üzen egy interjúban: „Sokan gyalázzák azokat, akik tökéletességre törekszenek, szerintük az egész csak sebész és képszerkesztő kérdése, holott a hibátlan külsőért meg kell dolgozni. Én boldog vagyok, hogy nem látnak igazinak, mert ez azt jelenti, hogy komolyan végzem a munkám.”

MINDENRŐL A SZÜLŐ TEHET?

Bár kétségkívül Valeria a leghitelesebb másolat, vannak rajta kívül is két lábon járó Barbie-k és Kenek, akik milliókat költenek rá, hogy úgy nézzenek ki, mint kedvenc figuráik. A pszichológusok szerint ők gyermekkorban megrekedt, nárcisztikus személyiségek, vagy önértékelési válsággal küzdő, önbizalom- és szeretethiányos felnőttek, akik a külsőségek túlhangsúlyozásával próbálják elfedni belső problémáikat. A Barbie – mondják sokan – azért veszélyes, mert beleavatkozik a kislányok felnőtté válásának ártatlan, ugyanakkor fontos és hasznos műveletébe: a babázásba. Ha erre a folyamatra egy a valóságtól teljesen idegen testkép nyomja rá a bélyegét, akkor a kislányok ezeket a babákat fogadják el reálisnak, bennük látják az embert, és ezek formálják az emberi testről alkotott elképzeléseiket. Mások homlokegyenest ellenkező véleményen vannak, szerintük senki nem lett anorexiás attól, hogy gyerekkorában barbizott. „Én is Barbie-val nőttem fel a 80-as években. Nem emlékszem rá, hogy lett volna barátnőm, aki felnőtt korában úgy akart volna kinézni, mint Barbie. Mindannyian tudtuk, hogy ez csak játék. Őrültség azt állítani, hogy a táplálkozási zavaroknak Barbie az oka” – fakad ki az egyik hozzászóló Eddi Aguirre smink nélküli Barbiejának oldalán. Egy másik szózatot intéz az emberiséghez: „Szülők, tanítsátok meg lányaitokat és fiaitokat, hogy szeressék és tiszteljék önmagukat, és ne próbáljanak egy műanyag babára hasonlítani.”

A SMINK NÉLKÜLI TORZÓ

A smink nélküli Barbie azért kelthetett oly nagy feltűnést, mert nem ilyennek ismertük meg. „Ha valami megszokott, az nem feltűnő – magyarázza Hermann Veronika. – A smink nélküli Barbie olyan, mintha torz volna, mintha elvesztette volna egy végtagját, mert a tökéletessége és a hamvassága adja azt, ami a Barbie-jelenség maga. A megjelenés ma mindennél lényegesebb, sok nő maga is meztelennek érzi magát smink nélkül. A meztelenség pedig szintén feltűnést kelt. A smink nélküli Barbie nem felel meg annak a konvenciónak, amely a társadalomban a Barbie-figuráról kialakult.” Barbie tehát a mi idealizált álomképünk volna? A léc igen magasra került, így érthető, hogy nehezen viseljük, amikor ikonjainkat csúnyának, elesettnek, gyengének látjuk. (Vagy épp fordítva, kárörvendve nézegetjük a gonoszul ellesett paparazzó pillanatokat, s vetjük össze őket ugyanannak a sztárnak vörös szőnyegen készült fotóival.) Eddi Aguirre talán csak ennyit akart közölni: a siker, fény, csillogás és a plasztikai műtétek maszkja alatt a szépségideáloknak lehetnek rosszabb pillanatai is. Talán csak azt a kérdést veti fel: az életidegen Barbieutánzatokhoz vagy a karikás szemű, néha kicsit morcos, néha kicsit ijesztő Barbie-hoz szeretnénk-e hasonlítani? Továbbmenve pedig: képesek vagyunk-e elfogadni magunkat akkor is, amikor nem vagyunk jó formában?