Lakógyűlés

Volt már otthonom mindenféle helyen. Családi házban, panelben, ikerházban, 4 lakásos egyéni kertes, 16 lakásos közöskertes társasházban. És most, jó ideje, belvárosi bérházban. Ez mind nagyon különböző életstílusnak tűnik, de valójában nagyon is azonosak, mert egyik sem tanya. Igen, pedzegetitek már, ugye? A szomszédok.

Én azt tapasztaltam, hogy a szomszédok mindenhol ugyanolyanok.

Van belőlük a Kíváncsi, aki még a kulcslyukon át is megnézi, ki csöngetett be hozzád, vagy átkukucskál a sövényeden, mikor a barátnőd a válásáról beszél zokogva. A Kedves, aki mindig mosolyog, és vagy cica-kutya, vagy unoka rohangászik körötte, és boldogan megköszöni, ha kinyitod neki a kaput vagy szólsz, hogy folyik a kerti csap. Az Akadékos, aki ugyan ártalmatlan, de semmi nem jó neki, legyen szó a kertjébe átnyúló eperfáról vagy a közös kukába rakott papírszemét széttépettségi algoritmusáról. A Bajos, akinek egyszerűen muszáj segíteni, mert vagy elmegy nála az áram, vagy nem működik a fűnyíró, vagy megszökött a kutyája. A Távoli, aki ritkán érintkezik, még a liftet is otthagyja, ha kettőnél többen állnak benne, és túl udvariasan bólint, ha szólsz, hogy holnap buli lesz. A Szociális, aki mindig elmeséli a saját életén túl a gyerekei, az unokái, a testvére, szomszédja, ismerőse, zöldségese gyerekeinek, unokáinak tanulságos életét is. A Cigis, aki mindig kint lóg, néha egyben Sörös is, de fogalmad sincs, zavar-e bármi vizet, vagy csak kell neki a társaság. A Pletyós, aki csak azért, hogy közöljön, közöl. Mindenféléket, amiket tudni persze nem akartál. Pláne nem tőle. Az Őrült, aki szelleműzőket aggat a gangra vagy régi tárgyakat éget a kertjében, esetleg csak annyi, hogy a piacon minden héten vesz egy halat és csakis gyalog jár.

És végül, de legfőképp...

a Kágébés, aki úgy érzi, ő a hatalom, a tudás és az erkölcs letéteményese a környéken, a tízemeletben, a gangon, a HÁZ-ban.

Egy egész könyvet lehetne írni arról, hogy ezek a szomszéd-archetípusok igen gyakran kombinált személyiségek: Cigis-Pletyós, Akadékos-Bajos, Kedves-Távoli vagy éppen Kíváncsi-Szociális. Ma azonban egy színtiszta Kágébésről lesz szó. Akinek végül megmentettem az életét.

Eredendő bűn

Vétkeztem. Beköltöztem a lakásomba. Már azelőtt is bűnös voltam ugyan, hiszen volt némi porral, zajjal járó felújítás, de azalatt csak időnként voltam ott a házban, így nem lehetett büntetni. Ám az első, szekrényes fuvarral, amikor már épp úgy éreztem, hogy megérkeztem az új otthonomba, ott állt a lépcsőn Saci néni, azaz Bende Sarolta, aka Kágébés. Testes, erőteljes hölgy, hatvanon túl.
̶ Ne haragudjon, kisasszony, remélem, vigyáznak a festésre! Fogalmuk sincs, mibe került a lakóközösségnek a lépcsőzet felújítása! De biztos nem akarják megfizetni, ha leverik a vakolatot! A zajongásról már nem is beszélek.

Köszönés nélkül. Bemutatkozás nélkül. (A nevét azóta is csak a lakógyűlésről tudom.) A két költöztető nyakukban a nagyszekrénnyel megtorpant. Ilyenkor általában nagyon elpattan bennem a cérna, szakad a húr, kimutatom a kisördögöt, előbújik a fogam fehérje.

̶ Jó napot! Nem tudom, milyen problémája van, hölgyem, de fogalma sincs, mibe került nekem ez a bútor, meg a többi! A világ kincséért sem vernénk oda a maguk drágalátos falához. Viszlát!

Ez volt az első párbeszédünk. Dúlva-fúlva elment. Ám ezután még köszöntünk nagy morcosan, ha találkoztunk olykor-olykor.

Túl sok szex és más zajok

A gangos, 39 lakásos, klasszikus belvárosi lépcsőházunkban természetesen van Kedves, Kíváncsi és Pletyós. Így hamar megtudtam Kágébés Saroltáról, hogy egyedül él a negyediken, az én lakásomtól a lehető legtávolabb, hogy a lánya Ausztráliában lakik 15 éve, és persze hogy a társasház pénzügyi micsodájának nemhogy a tagja, de elnöke. Akkoriban még dohányoztam, így Cigistől megtudtam, hogy „a Sacika” mennyi mindent elintéz, és „amióta társasház lettünk, mindig is ő kezelte a dolgainkat”. Ráadásként, a nyitott ablakoknak köszönhetően Saci ügynök hangját is hamar megismertem. Nem múlt el nap, hogy legalább egyszer ne hangoskodott volna a gangon valamilyen fontos témában. Betiltani az AirBnB-t, megregulázni a koreai albérlőket, és igen, a klasszikus téma, rávenni a lakókat, hogy tépjék össze a papírhulladékot a szelektív kukába.

Először úgy egy évvel a beköltözésem után csengetett be.

̶ Nézze kisasszony! – így a fő-Saci megint – Sokunk nevében mondom, hogy elegünk van a zajokból.

̶ Hogy tetszik? – szombat reggel, 7:32, nekem kómaóra, elismerem, másoknak piacidő.

̶ Eltűrtük, hogy amikor beköltözött, voltak bulik.

̶ De hát mindig szóltam a szomszédjaimnak – mutattam jobbra-balra, mert már kezdtem ébredezni.

̶ Azt hiszi, csak a szomszédjait zavarták a zenéjükkel, meg az ordibálásukkal? De mint mondtam, a bulijait elviseltük. Maga fiatal, érthető valamennyire. De azt nem tűrjük, hogy bordélyt csinál ebből a tisztességes házból!

̶ Mi van? – szakadt ki belőlem az értelem.

̶ Azok a hangok, amik magától átszűrődnek, és a férfiak, akik feljárnak…

Nem tudom, ki hogyan reagált volna erre. Én még mindig egy kicsit pislákolva kérdeztem vissza.

̶ Maga a negyediken lakik! Mit tud maga arról, hogy én kivel és mennyit?

̶ Higgye el, tudok mindent.

Azt hittem, egy másik bolygón ébredtem, ezért körbenéztem. Láttam a Cigist, aki a gang másik oldalán idegesen szívogatta az aktuális talpasát. Ő velem szemben lakik ma is. Biztos, hogy Kíváncsi is egyben. Láttam az Akadékost, aki lenézett a felettünk lévő korláton áthajolva. Ő például felettem lakik. Lehet, hogy mindent hall? Vagy csak nem tudják feldolgozni, hogy én másképp élek?

Ebben a pillanatban megjelent az ajtóban az aktuális partnerem, Kari, egy szál alsónadrágban.

̶ Mi van, Édes? Mit tetszik akarni?

̶ Erről beszélek.

Megint elpattant az a bizonyos.

̶ Húzzon innen, de nagyon gyorsan. Semmi köze, hogy mit csinálok a lakásomban. Azzal csinálom, akkor csinálom és úgy csinálom, ahogy nekem tetszik. Maga képmutató vén szatyor. (Ezt már bánom, de a következőt is, amit a leselkedőknek mondtam.) Maguk meg fogják be a fülüket, ha nincs kivel kefélniük! – és bevágtam a lakásajtót.

A kis számok törvénye

Igaz ugyan, hogy egy darabig kevesen köszöntek nekem a házban, kivéve a Kedves nénit, akivel többször is beszélgettem. De egy idő után visszaállt a szokványos, udvarias rend, mindenki váltott velem szót. Csak a Kágébé elől tértem ki, igaz, ő is előlem. Ha véletlenül mégis találkoztunk, például épp kinyitottam a kaput, amin épp ki akart lépni az utcára, nos, akkor levegőnek néztük egymást. A Bajosnak egyszer elromlott a hűtője, felajánlottam a fagyasztómat. Mellettem új lakók jöttek, nálam is fiatalabbak, de én se tudtam semmit róluk azon túl, hogy nemi élet időnként tényleg áthallatszik a szomszédba. A másik oldalamon Távoli él, ügyvéd, egyszer megkérdezte, hogy nem zavar-e, ha az ajtóm mellé teszi a gigantikus fikuszát, csak hogy napozhasson egy kicsit. Unalmas, ritka érintkezéses gang ez a százéves belváros.

Így történt, hogy másfél év múlva másodszor is becsöngetett a Kágébé. Elvégre ő nem felejt. Ezúttal vele volt a Pletyós is.

̶ Borbála, bemehetünk?

̶ Dehogy jöhetnek.

̶ Pedig jobb lenne, mert nem akarja, hogy az egész ház hallja.

̶ Mit? Miről van szó?

̶ Bajban van. Azonnal meg kell fizetnie a tartozását, a közös költséget.

̶ Miről beszél? Hagyjon engem békén. Majd a közös képviselővel egyeztetek.

̶ Az nem úgy van. Én vagyok a Társasház Számvevő Ellenőrző Bizottságának az Elnöke – mondja kissé vöröslő fejjel. Közben lassan felkúszik a tarkómon a düh, agyam egyik fele a nagykést keresi bent a konyhában, a másik a gangot szkenneli, hogy hány ellenségre számíthatok.

̶ Ennyivel tartozik – és átnyújt nekem egy kockás füzetből kitépett sajtcetlit, amin a következő szerepel: 8.347 Ft. – Ha nem fizeti meg nyolc napon belül – kiáltja diadalittasan –, ügyvédhez fordulunk, és aztán jön magára a végrehajtó.

̶ Húzzon el az ajtómból, de nagyon gyorsan. Ki maga, a Számvevőszék vagy a NAV? Rendőrt hívok, ha még egyszer zaklatni mer.

Innentől nem emlékszem, csak arra, hogy válogatott, kegyetlen sértéseket vágtunk egymás fejéhez. A Pletyós egyre kisebbre ment össze és végül megint a Sarolta néni orrára vágtam az ajtót. Késelés nem volt.

Bárcsak

Nem lettem fekete bárány a házban. Csak a Saci néni gyűlölt, általában 10-15 méter távolságból. A tartozás – csak a rend kedvéért – nem mínusz volt, hanem plusz, azaz túlfizetés, és hát a modorom miatt egyértelműen veszélyes terep lettem. Szóval békén hagytak, pedig buliztam még párat.

Az igaz, hogy magam is a hátsó lépcsőt használtam, ha észrevettem, hogy az egyre betegesebb Saci néni a nagylépcsőn megy le, vagy léptet lassan fölfele a piacos szatyrával. Franc se akart találkozni vele. Pláne segíteni cipekedni. Mondom, nem emlékszem, kívántam-e neki dühömben valami igazán rosszat, és nem akartam újra meg újra belefutni, hogy szembesüljek vele.
Egyszer azután eltűnt néhány hónapra. A Kedvestől és Pletyóstól és a Szociálistól is hallottam, hogy megműtötték, érrendszeri problémák, trombózis, bajok vannak a lábával. Udvariasan sajnálkoztam. Aztán otthon, amikor végiggondoltam a mi történetünket, elkezdett lelkifurdalásom lenni. Egy idős néni ő. Még ha ártalmasan viselkedik is. Vajon mit fogok érezni, ha meghal? Bárcsak ne kellene tudnom róla. Bárcsak ne kellene arra gondolnom, hogy tiszteletlenül ordibáltam egy – halottal.

Deus ex Machina

Pont egy gyönyörű júniusi reggelnek kellett lennie. Történetesen muszáj volt öt perccel korábban kilépnem az ajtón, mert még bérletet akartam venni munkába menet. Persze, hogy viccesen beült az ablakba a cicám és kicsit még szórakoztattuk egymást az üvegen keresztül. És nyilván éppen akkor kellett megfordulnom és felnéznem a belső udvar felett ragyogó halványkék égboltra, amikor a negyedik emeleten egy furcsa, állati hörgés kíséretében Saci néni eldőlt a gangon. Elkerülhetetlenül láttam és hallottam, és éppenséggel senki más nem volt ott.

Nem vagyok egy szuperhős. Bevallom, nem kezdtem azonnal rohanni felfelé a lépcsőn, nem kaptam elő egyből a telefonomat, hogy hívjam a mentőt, nem lármáztam fel a házat, hogy segítség, segítsenek. Tovább, mint egy pillanatig tétováztam, hogy most mit tegyek. Szerencsére van bennem, mint azt hiszem minden emberben, valami eredendő jó, bármennyire utáljuk is egymást néha. Ez a megmagyarázhatatlan „cselekedj helyesen” alapelv felvitt a lépcsőn a negyedikre. Amikor kiléptem fönt a gangra, már tiszta volt a fejem, és egy földön heverő idős embert láttam, aki segítségért nyöszörög. Ekkor hívtam a mentőket, oldalra fektettem, a feje alá tettem a táskámat. Odaültem mellé, és bizony, amikor reménytelen, rettegő tekintettel a kezét nyújtotta, megfogtam. Valamit suttogott, de nem értettem. Ott, ülő helyzetben dörömböltem a másik kezemmel Saci néni szomszédjainak, a koreai párnak az ajtaján, akik aztán hoztak vizet és beengedték lent a mentősöket. Mert Saci néni engem el nem engedett egészen addig, míg hordágyra nem tették.

Utóhang

Nem hiszem, hogy sok a tanulság. A minap egy buszsofőrrel ordítoztam, mert utolsó pillanatban ugrottam fel, csaknem rám csukódott a buszajtó, a sofőr meg beszólt, hogy majd őt büntetik meg. Ez van. A modorom semmit nem változott. A házban is ugyanolyan maradt a viszony. Köszöngetünk. A Kedves kedves, a Pletyós néha megállít, a Bajosnak segítettem feltakarítani az ablakból kiesett virágcserepet. De azért néha megrendülten gondolok a könyörgő tekintetű nénire ott, a negyedik emeleti gangon, aki valamit suttog. Nem tudom megfejteni a szavait, utólag sem, hogy elmúlt már a trauma.

Egy hónappal később egy velem kb. egykorú nő csöngetett be.

̶ Szia. Bende Éva vagyok.

̶ Öhm. Szia. Páktuss Bori. Miben segíthetek?

̶ Tudod, én vagyok Saci néni lánya – mondta komolyan és a negyedik emeleti lakás felé biccentett.

̶ Oh. Hát… Bejössz?

̶ Nem, nem akarok zavarni. Nemsokára indulok a reptérre. Csak annyi, hogy nagyon köszönjük. Édesanyám is, én is.

Bende Sarolta egy idősotthonban él. A Pletyós szerint istenien érzi magát. Biztos már ő a főnök – gondolom én.