Sátortábor

Létezik olyan hely ezen a bolygón, ahol két egymással rivalizáló sportiskola is műgyantás pályát, fölé légsátrat kap. Nem salak, nem beton, nem tűz a nap, nem esik soha. Testnevelés órákra és tanítás után gazdasági célokra (bérbeadás, egyesületek edzései) ideális. Na, de ki állja a költségeit? Nem futball, tehát nem az állam.

Nos, e két országos szinten versenyző iskola sátrai közül az egyik egy éve összecsuklott, ma már vadkacsák laknak az összegyűlt mocsárban fölötte. A másik sátorban délelőtt nem lehet iskolai testnevelést tartani, mert a délutáni egyesületi edzésekkel akarják megfizettetni az egész napi/évi fenntartást. Mi nem is használjuk – így a tankerület! És tényleg, a kisiskolások ki vannak tiltva. Ha némelyik tornatanár mégis beosonkodik, mert a sátorban azért valós méretű kézilabdapálya van, fűtés az nem lesz.
Ezekből az iskolákból egykor világbajnoki ezüstérmes, vagy éppen mai válogatott sportolók kerültek ki. Kacsák és lopakodás van most.

Rabszolga leszel, b…meg!

Erika öntudatlanul ül a buszon. Június, a tanévnek mindjárt vége, tehát rengeteg a feladat. Mégis valahogy mosolyog. Azt számolgatja, talán, hogy a tanórákon kívüli tevékenységeit hogyan vezesse fel az online adminisztrációs rendszerbe – KRÉTA, ki ne ismerné –, mert sem túl kevés, sem túl sok nem lehet. De talán azon is derül, hogy a kis Samu milyen viccesen ír a várható családi nyaralásokról, amik leginkább kerti szerepjátékok és rövidke kirándulások lesznek.

– Tanárnő! Maga az?

– Mi? Hogy? Ja! Kovács apuka. Emlékszem. Hogy megy a gimi Istinek?
– Láttam ám, hogy nevetni tetszik.
– Igen...?
– Hát mit szól a törvényhez?
– Itt, most, este hatkor? A 184-es buszon?
– Na! Megy, vagy marad?
– Hát… Harmadikosok. Ezek… ők… tudja, a mostani osztály… a gyerekeim…

És itt ordítva, igen ordítva elhangzik a címben leírt mondat. Húsz centi távolságról, az Arriva városi busz 184-es járatán, 2023. június 8-án, 18:07-kor. Erika néni arcába üvöltve. Pedig ezt a közeget nem Erika néni teremtette, annyi biztos.

Miért nem mész már tüntetni?

Gábor mindig ott volt. Szelfizett a transzparensüket cipelő diákokkal, állt az út mellett, amikor városméretű háló szövődött diákból, szülőből, tanárból, és persze ment a Kossuth térre. Szervezett iskolai szolidaritási napot, amikor a tanulók és a tanárok közösen beszélgettek arról, hogy „hogyan? és miként? és mit kéne?”.
De Gábor már csak otthon ül. „Érettségizem – mondja – idén magyar, matek, történelem, jövőre szakma és angol.” Tartsa fel a kezét, aki szerint Gábor cselekszik helyesen, nem az évfolyamtársa, Erik, akit egy éjszakára be is kóceroltak a várbeli diáktüntetések után.

Na kérem, aki felemelte a kezét, az biztos nem kap könnygázt.

Klári néni! De jó látni téged!

– Skóciában annyira más, gyerekek! – csüngünk a szavain, ő tényleg mindenki tanítónénije volt. – Ott a Covid-oltást kényelmesen intézték. Nem az, hogy oda kell menned valami műanyag félszobákba, semmi E.T., értitek, ugye, kedveseim! Úgyis üresek voltak a szállodák, nem? Hát akkor aki oltásra jelentkezett, egy éjszakát kapott egy négy vagy ötcsillagosban. Gyerekek én még olyan zuhanyfülkében nem voltam előtte.

Nevetünk. Megnézzük a szép, tóparti ház képeit, ahol Klári néni a lánya családjával él. Kemény nyugdíjas, elmeséli, hogyan szólt be életében először angolul valakinek a szaunában, csak mert „nem találta megfelelőnek a stílust”. Hát igen, ez ő. De aztán megkérdezi, hogy vagyunk itthon.

– Jaj! Klári néni! Mesélj még! Tényleg szoknyában járnak a skót pasik?

Nem lehet átverni. Metszően néz.

Klári néni, mi nagyon szeretjük egymást. Megtanultuk, hogy… ha csak lehet. Persze nem mindig lehet. Vagy inkább nem lehet. Hát mi kis pontok vagyunk, Klári néni… foltocskák ebben a beláthatatlan patchworkben…

Nem szól. Még mindig néz, a vesénkbe is belelát.
– Tudom én kintről is – mondja. Többen felsóhajtunk. Lehet, ezúttal nem kapunk hármast „életvitel” tárgyból.

Az akarok lenni, ami vagyok

Mielőtt felszállt Erika néni arra a bizonyos buszra, ahol lerabszolgázták. Ez a végső történet. Fizetés ide, Brüsszel vagy más démon oda, Belügyminiszter vagy államtitkár amoda. Ez az eredet, a forrás.
Erika néni beszélget a harmadikosaival. Persze, sokat beszélgetnek, szóljon, aki csendben tud lenni huszonhét tízéves között! Most tehát épp a rajzokról van szó, amit ma alkottak, valami illusztráció. Senki sem tudja, miért (hacsak Klári néni nem!), valaki énekelni kezd. Hamarosan együtt énekelnek. Negédes, túl valószerűtlenül tökéletes pillanat. Épp ezért szívszorító, hogy megtörténik.
A kis Marcsinak még a kezében a rajza. Szinte önkívületben mondja a dalt. Amikor vége mindenki hurrázik. Mehetünk haza.
– Én is tanár akarok lenni, mint te, Erika néni! – búgja Marcsi a tanító fülébe. Aki most már csak mosolyogni tud a hazafele úton.

GALÉRIÁNKBÓL MEGTUDHATOD, hogy mely sztárok nem fejezték be a középiskolát!