Ez a cikk az Éva Magazin korábbi lapszámában jelent meg először „A lottóötös" címmel. Tudtad, hogy korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

Egy Tolna megyei kis faluban laktunk a férjemmel és gyerekünkkel. Volt hitelre egy kis kocsink, ha sikerült félretennünk valamennyi pénzt, a házunkat csinosítgattuk belőle. Szerényen, de szépen éltünk, sose voltak nagy vágyaink. Én óvodapedagógusként dolgoztam, a párom egy nagyvállalatnál, egész jól keresett, amikor úgy döntött, saját vállalkozásba kezd. Hamar világossá vált, hogy rossz lóra tettünk. Minden pénzünket beleöltük, a keresztbetartozások és a behajthatatlan kintlévőségek miatt két év alatt elkeserítő méretű adósságot halmoztunk fel. Mondják, hogy a legkilátástalanabb helyzetben lévő emberek bíznak a leginkább a vakszerencsében, és a férjem, bár korábban sose tett ilyet, lottózni kezdett. Nekem nem merte elmondani, hogy ilyesmire költ, de egy héten keresztül mindennap vett egy gépi szelvényt. Nyirkos, kellemetlen őszi idő volt azon az estén. Csend volt a házban, a kisfiunk már aludt, én a ruhákat hajtogattam, amikor a párom megjelent az ajtóban. – Gyere már, nézd meg te is, azt hiszem, ötösünk van a lottón – mondta. Nem volt ideges vagy hisztérikus, inkább kicsit zavart. A konyhaasztalon ott hevert egy szelvény. Újra és újra ellenőriztük, hogy a számok egy sorban vannak-e. Megnéztük a teletexten, írták, hogy valóban van egy darab nyertes szelvény. Nehéz jelzőt találni arra az állapotra. Nem táncoltuk körbe az udvart sikítozva, nem bontottunk pezsgőt. Inkább valami álomszerű lebegésbe kerültünk. Azt gondoltuk, tévedés. Hogy hétfőn kiderül, valamit elrontottak, félreértés volt az egész, ezért nem mertük beleélni magunkat. De azon az estén egyikünk se aludt… A férjem ráült a fotelban a nyertes szelvényre, és egész éjjel az ablak előtt elhaladó autókat számolta.

ÚJ IDŐSZÁMÍTÁS

Az események ezek után szédítő gyorsasággal követték egymást. Hívtuk a nyereményvonalat, azonosították a szelvényünk számát, nyilatkoznunk kellett arról, hogy milyen bankszámlaszámra utalják a pénzt. Másfél hét múlva az ügyintéző értesített, hogy megérkezett az összeg. Valamivel több, mint másfél milliárd forint...Ekkora pénz könnyen megrészegíti az embert, állítólag tipikus hiba, hogy a nyertesek úgy érzik, sose fogy el a pénz, nem érzik a súlyát. Hallottunk olyan családról, akik ugyanannyit nyertek, mint mi, és alig két év alatt eltapsolták az utolsó fillérig. Az apuka állítólag nejlonzacskóba rakott negyvenmillió forintot, úgy ment Jaguart venni, amit aztán pár hét múlva ripityára tört, boldogboldogtalannak kölcsönadtak, amit aztán sose kaptak vissza, „tuti” bizniszekbe fektettek, amik aztán nem térültek meg. Mi nem akartunk ebbe a hibába esni. Bár azonnal kifizettük az adósságainkat és a hiteleinket, majd a legközelebbi rokonainknak lakást, autót és készpénzt ajándékoztunk, eszünkbe se jutott, hogy értelmetlen pénzszórásba kezdjünk. Gépesítettük a konyhánkat, vettünk egy új mosógépet, egy családi autót, majd felújíttattuk a házat, de pár hónap alatt egyértelművé vált, nem lesz maradásunk. Kis falu volt a mienk, az embereknek hamar feltűnt, hogy valami nem stimmel, egyre többet kérdezősködtek, ezért összecsomagoltunk és átköltöztünk a legközelebbi nagyvárosba. Nehezen viseltük a hirtelen jött változást, a búcsút a korábbi életünktől, de a tudat, hogy a szeretteink nincsenek tőlünk messze, megnyugtatott minket. A falu közelsége miatt azonban hamarosan megtaláltak minket a régen látott barátok, az elfelejtett ismerősök, és a dolgok kezdtek rossz irányba fordulni. Volt, aki a vállalkozása beindításához kért kölcsön, volt, aki festményeket, befektetéseket kínált, megint más egyszerűen csak szeretett volna néhány milliót. Hisz nekünk az semmi… Nem adtunk. Tudtuk, ha elkezdjük osztogatni, híre megy, még többen jönnek majd, nem akartunk konfliktust, a lavina azonban elindult. Jóllehet a lakásunkban nem volt semmi drága holmi, nem vettünk ékszereket, nem tartottunk otthon pénzt, egyre több gyanús alak jelent meg a házunk előtt. Az ügyvédünk figyelmeztetett, az a hír járja, hogy a helyi bűnbanda kinézett magának minket. Testőrt fogadtunk. Minden éjjel rettegve ellenőriztem, hogy jól be van-e zárva minden ajtó, ablak, féltem, hogy valaki ránk tör, hogy elrabolják vagy bántalmazzák valamelyikünket. A második gyerekünkkel voltam várandós, amikor egy este megpróbáltak betörni hozzánk, míg mi az emeleten aludtunk. A ház összes nyílászáróját végigfeszegette valaki, de végül nem sikerült bejutnia. A testőrünk annyira megijedt, hogy beült az autójába, és onnan nézte, mi történik. Még azon a héten felköltöztünk Pestre.

FELTŰNÉS NÉLKÜL

Az életünk azóta helyreállt. Nyitottunk egy kávézót, amikor felköltöztünk Budapestre, de az alkalmazottak folyton ügyeskedtek, megloptak minket, nekünk meg nem hiányzott ez a feszültség, úgyhogy eladtuk az egészet. Az elején nagyon tartottunk tőle, hogy a gyerekek elszólják magukat valahol, de megértették, mert nagyon sokszor beszélgettünk velük: ha kitudódik a titkunk, bajba kerülhetünk, bánthatnak minket. Legutóbb a legkisebbik fiam azzal jött haza, hogy az óvó néni megkérdezte, mivel foglalkoznak a szülei. Az ütő megállt bennünk. De a kicsi jól „vizsgázott”, azt mondta, itthonról dolgozunk, ami végül is igaz. Elvégeztem a közgazdasági egyetemet és tőzsdézni kezdtem, alacsonyabb kamatú, kisebb kockázatú befektetésekben, de sikerrel forgatom a pénzünket, a férjem pedig a házhoz tartozó kertet és gyümölcsöst gondozza. A nyereményen nyugalmat, kiszámítható életet vásároltunk. A csekkek be vannak fizetve, a lakásban meleg van, nincs idegeskedés. Az elején persze nemegyszer volt feszültség a férjem és köztem, hogy mire és mennyit költsünk. Ő például imádja az angol autókat, vett egyet, aztán újra és újra le akarta cserélni, ami szerintem pazarlás, ráadásul feltűnő is. De hamar lehiggadtunk. A házunk szép nagy, van benne konditerem, medence is.

Mindennap háromnegyed hatkor kelek, elkészítem a gyerekeknek az uzsonnát, bevásárolok, ebéddel, vacsorával várom a családot. Nincs hajónk, se takarítónőnk, nem vettünk lovat, nercbundát, ékszereket. Minek? Kényelmes, de hétköznapi életet élünk, a luxus számunkra az, hogy a férjemmel itthon lehetünk, kertészkedhetünk, kényelmesen olvasgatunk a teraszon. Ő jó viszonyba keveredett a szomszéddal, télen elmennek síelni, én jógázni járok, újabban képeket festek. Alapítványokat támogatunk, minőségi alapanyagokból készült ételeket eszünk, ha kenyeret sütök, nem a száz, hanem a négyszáz forintos lisztet veszem, ha orvoshoz kell menni, ki tudjuk fizetni a magánrendelést, és ha úgy tartja kedvünk, beülünk a kocsiba és elmegyünk egy wellnessre. Élvezzük a pénz adta szabadságot, és ami a legfontosabb, a gyerekeink jövője biztosítva van. Jó iskolába járnak, és ha úgy döntenek, hogy külföldön akarnak tanulni, azzal se lesz gond. Nem kapnak meg mindent, nem halmozzuk el őket ajándékokkal. Bár valószínűleg sose lesznek anyagi gondjaik, fontosnak tartjuk, hogy jó példát mutassunk. Hogy megtanulják, a pénz nem „terem” csak úgy magától, nem lehet könnyelműen bánni vele. Elvégre kevés az esély rá, hogy valaha nyerni fognak a lottón…