A prostitúciót és a bordélyházak kérdését a mai napig komoly tabuk övezik. A szexmunka azonban mindig is a társadalom szerves része volt (így a középkor során is), még akkor is, ha az egyének – legfőképp az elnyomott prostituáltak – hangja sokszor fájón hiányzik a történelemből.

Bordélyházak a középkor idején

A középkorban, a 11. század körül a világ civilizálódni kezdett: városok születtek, és az emberek lassan felismerték, hogy a nagyobb összefogások jót tesznek a pénzszerzésnek és a tisztességes jólétet biztosító életnek. Itt kezdett formát ölteni a bordélyházak fogalma is, melyek létrejötte egyfelől súlyos társadalmi igazságtalanságot jelentett a nőkkel szemben, másfelől komolyan szabályozta a prostitúció működését.

A középkor Európájában tehát a tolerancia és az elítélés paradoxona jött létre. Bár a paráznaság technikailag bűn volt, a hatóságok a prostitúciót mégis valamiféle szükséges rossznak fogták fel. A szexualitást ebben az időben tilos volt nyíltan megélni, pláne a házasság előtt. Az egyház a társadalomra nézve komoly veszélynek tartotta, viszont úgy vélte, ellenőrizetlenül nagyobb bajt okozna, mivel a (férfi)lakosság a testi szükségletek megfelelő levezetése híján elvadul, elfogadhatatlan csatornákat keres, és ezzel veszélyezteti az ártatlan nők erényeit – nem beszélve a nemi erőszakkal kapcsolatos esetek megszaporodásáról. A legális bordély tehát a férfiaknak lehetőséget biztosítana a középkorban kiemelten fontos házasság előtti nemi élet zavartalan kiéléséhez, az erényes nőket pedig megóvná a zaklatásoktól.

„Ha prostitúció nem volna, a parázna vágyak tombolása romlásba vinné a társadalmat"

Szent Ágoston érvelését a világ boldogan követte. A késő középkorban, a 14-15. században a bordélyházak száma annyira megszaporodott, hogy a mai napig abszolút rekordot tart. A kereslet túlságosan nagy volt, mivel nemcsak a nőtlen, de a házas férfiak, sőt a papság tagjai is szívesen látogatták a helyszíneket, és látták feltétlenül szükségesnek az „örömlányok” által kínált szolgáltatásokat.

Az intézmények léte elősegítette a gazdaság növekedését az egész világon. Mi ebből a tanulság? A bordélyok bizony olyan tevékenységből termeltek extra profitot, amelyet a férfiak sosem adnának fel, és amelyet hatalmas létszámban űztek – a nők felett.

Hogyan működött az európai bordély a gyakorlatban?

A prostitúciót legtöbbször a városfalon kívülre vagy meghatározott területre korlátozták – bár nem minden esetben volt így –, és azt is pontosan kijelölték, hol és mikor dolgozhatnak a prostituáltak (voltak olyan városok, ahol a leprásokkal és a szegényekkel laktak együtt a peremterületeken). A bordélyok legtöbbször a város tulajdonát képezték, a vezetőjük pedig felelősséget vállalt a legális, zavartalan működésért: általában férfiak, de ritkábban nők is vezették őket. A bevételeket pedig nemcsak a szexuális szolgáltatások, hanem az ételek és italok is jelentették.

Londonban a Temze partján található Bankside utcában álltak a hivatalosan engedélyezett piros lámpás házak. A nők szabadon közlekedhettek ki és be, egyheti szobahasználatért pedig az üzemeltetők nem kérhettek tőlük 14 penny-nél többet.

Angliában a férjes asszonyok vagy a nemi betegségben szenvedők nem dolgozhattak kéjnőként, és csak azt a férfit szólíthatták meg, aki egyértelműen közeledett hozzájuk.

Bolzano városában a prostituáltak viszont erőszaknak és brutalitásnak voltak kitéve, mivel a bordélyház fenntartóinak megengedték, hogy keményen fegyelmezzék és bántalmazzák őket. Ha egyszer egy nő bordélyházba került, többé nem sok esélye volt kijutni.

Magyarországon az érdeklődők Sopronban és Budán is találhattak bordélyházat. A soproni intézmény 1330-1380 között működött, egy 1437-es dokumentum szerint pedig a budai Vár területén 322 ház is volt! Az ismert bordélyházak többsége a 14. században jött létre, három nyilvános fürdőház pedig a 16. századi Budán létesült (ebben az időben bizonyos fürdők szintén bordély jelleggel működtek).

A prostituáltakra vonatkozó szinte egyetemes korlátozás az öltözködésre vonatkozott. A „tisztességes” nőktől való megkülönböztetés és a zűrzavar elkerülése érdekében az egyház megkövetelte, hogy vegyenek fel valamilyen jellegzetes ruhát. Gyakran hordtak tehát megkülönböztető jeleket: Bristolban például csíkos kapucnit, Genfben vörös kézelőt, Toulouse-ban karszalagot. Milánóban fekete köpeny volt a kiválasztott ruha, míg Firenzében a lányok kesztyűt és harangot viseltek a kalapjukon.

Az ún. „ágyasság” vagy „ágyastartás” is gyakori státusz volt: a partnerek ilyenkor formális szerződést kötöttek, amelyek például szexuális hűségről szóló megállapodásokat vagy támogatási kötelezettségeket tartalmaztak. Néha még az is előfordult, hogy az ágyasságból házasság lett!

Sajnos a középkori bordélyok működésére vonatkozó források hiányosak, a legtöbbjük tanúvallomás, bírósági dokumentum vagy személyes emlék. Érdekes történelmi morzsa például a Hermann von Weinsberg kölni jogász által készített terjedelmes gyűjtemény, melyben a szerző röviden kitér a bordélyházakban tett látogatásaira is. Őszintén elmeséli például, hogy itt veszítette el a szüzességét, hogy mennyire rákapott a látogatásokra, és a szexet mindig a részegséggel, a szórakozással és a társasági élettel társította.

A bordélyházak és a prostitúció „aranykora” a 16. század után hanyatlani kezdett. A jelenséget és annak megfelelő kezelését a mai napig komoly viták kísérik, természetesen konszenzuális megoldás nélkül. Egy biztos, amíg kereslet van rá, nyomtalanul eltűnni soha nem fog – legfeljebb igyekeznek láthatatlanná tenni.

Forrás 1., forrás 2., forrás 3., forrás 4., forrás 5.