Nem maradt pénz a fára, pedig Marcsi szentül megfogadta, hogy kigazdálkodja. Igaz, tavaly december 31-én határozta el, amikor még nem volt háború, se infláció. Nyár végére nagyjából sejteni lehetett, hogy a fogadalom idén se válik valóra. Párszáz forintos gallyak díszítik a radiátorokat, az összekaristolt fenyőfa szekrényt, amit a jófogásról szerzett be ingyen, meg a gyerek ajtajáról lóg majd a fagyöngy, hadd ábrándozzon, hogy jövőre megcsókolják.

A fizetés januártól tíz százalékkal emelkedik, ígérte a tévé, pontosabban nem a fizetés, csak a bérpótlék, szóval Marcsi bölcsen és jó előre látta, hogy ebből jövőre se lesz fa. Legálisan semmiképp. A legális-illegális dichotómia persze akkor még nem fogalmazódott meg benne a helyzethez illő élességgel, csak később, miután történetünk véget ért.

Tavaszias melegben indult haza a munkahelyéről. Kicsit éhes volt, mert odabent nem futotta karácsonyi vacsorára, aprósüteményt raktak ki papírdobozokban, meg instant kávét. A villamoson két suhanc trécselt, bennfentes okított újoncot: a karis buli, öregem, az az igazi, leszünk vagy százan, ömleni fog a pia, a főnök felesége kiteszi a csöcsét, meglátod. Náluk csak a kávé ömlött ki, emlékezett Marcsi, amikor a főnök kedvence megbotlott a felpúposodott linóleumban, miután hosszú perceken át beszélt a fahéjillatú pillanatokról a fűtetlen aula közepén.

Vett töltött káposztának valót. A gyerek szereti. Tejfölt is, a legkisebbet. A zöldséges pultnál viszont elment az önbizalma, átment a másik szupermarketbe, ahol kétszázzal olcsóbb a paradicsom. Benyúlt a táskájába, verni kezdett a szíve, de aztán megtalálta a vászonszatyrot és megnyugodott. Nem kell tizenöt forintot kidobni egy hülye műanyag zacskóra. Itt a várva várt varázslattal teli hónap, amikor illik, sőt muszáj pazarolni, ő meg nézegeti a papírpénzeit és rendületlenül számol. Kettejüknek éppen elég lesz, plusz egy főt már nem bírna el a rendszer. Sose gondolta volna, hogy egyszer megtalálja a jót abban, hogy a szülei rég meghaltak.

A zöldségeket és a káposztának valót kifizette az automata kasszánál és begyűrte a vászontáskába. Távozásnál öblös vaskarok állták az útját. Megrángatta, de nem engedett, csak blokkal tud kimenni, visította a pénztáros, istenem, még a végén kitépi nekem ezt a drága műszert. Marcsi nagyot nyelt, és oda tartotta a vonalkódot, ahova kellett.

Elsétált a zsúfolásig telt kávézó mellett, egy hittérítő felé nyújtotta a karját, és hangosan arra kérte, értse meg a karácsony üzenetét, élje meg szívből, áhítattal ezt a szent időszakot. Marcsi arca égni kezdett, mint az ünnepi gyertyakoszorú, és egy mellékutcán haladt tovább. Sosem szerette a közfigyelmet, igyekezett nesztelenül járni, most is gyorsan visszafordult önmagába. Megvan a vacsorának való, a fagyöngy, a fenyőágak a helyükön pihennek. A gyerek ajándékát már szeptemberben megvette. Kicsit tartott tőle, aktuális-e még a láz, a tinédzserek ízlése gyorsabban változik, mint a kenyér ára. Emlékszik a tavalyelőtti csalódott tekintetre, a kényszeredett köszönömre, még mielőtt ledaráltak volna egy sorozatot, és ő szokás szerint elaludt annál a résznél, amikor a főhős kirántotta a kardot és azt üvöltötte, hajrá. Most hónapokig spórolt, hogy a korábbiaknál jobb eredménnyel menjen át a vizsgán. Legalább a gyerek előtt.

Az árus a sarkon három fenyőfát őrzött, a nagyobbakat mind elvitték. Kis hármasikrek voltak, de nagyon helyesek. Marcsi lelassított, hogy megnézze az árakat, a legkisebb is a tavalyi alom duplájába került. Az árus egy tetovált fiatal lánnyal diskurált, arra jutottak, ezeket a fákat már aligha veszi meg bárki is, különben is kell a cigi, mert az előző zacskó kifogyott. A férfi hátra sem nézett, mintha nem érdekelte volna őrzöttjei sorsa, elindult a lánnyal a dohánybolt felé. Egy ötfős társaság megelőzte őket a bejáratnál, de nem fordultak vissza, elnyelte mindkettőt a barlang szája.

Találomra felkapta az egyik fenyőt, maga után húzta, beütötte a kódot és beugrott a kapun.

Úgy kalapált a szíve, mintha lefutott volna egy maratont. Állt a málló vakolatú, egyre sötétedő lépcsőházban és a saját lélegzését hallgatta. Hogy fog örülni a gyerek, hogy annyi év után ismét lesz karácsonyfájuk! Nem mozdult semmi, csend volt, mint kiskora falusi karácsonyain, amikor mindenhonnan füstszag szállt, a kis templom előtt némán állt a jászol, és a csipkefüggönyökön át kiragyogtak a feldíszített fák a havas utcákra.

Az utcai kamerák csak odafönt jutottak az eszébe, amikor már kínkeservvel felcipelte a fát a harmadikra. Lerogyott a díványra, hallgatta, ahogy megint veszekednek a felső szomszédok. Nézte a zsákmányt. Egyelőre a konyhapultnak támasztva állt, mint egy faképnél hagyott szerető.

A gyerek az apjánál – meg annál a nőnél – alszik. Még visszaviheti. Tehet úgy, mintha pillanatnyi elmezavar áldozata lenne. Ő egy pedagógus, becsülettel fizeti az adót és a tébét, ráadásul fiatalkorút nevel, biztosan nem fogják bevinni. Még akkor sem, ha néha tüntikézett, meg lázító hangú posztokat osztott meg Facebookon. Egyszer sztrájkolt is, de olyan sok bért vontak le, hogy jelentősen rövidíteni kellett a következő hónapra szóló bevásárlólistán, ezért többet nem tette.

A lelkiismeret sasként tépte a mellét, pedig hozzászokott már, hogy állandóan bűntudatot érez mindenért. Ezt elloptad, bazmeg - mondta ki hangosan, hogy a bűnt valósággá tegye. Mihez fogsz most kezdeni?

Pozitivitás, fő a pozitivitás, szokta hajtogatni az intézményvezető, aki nemrég végzett el egy coach tanfolyamot, és Marcsinak ettől az a gyanúja támadt, hogy hamarosan elhagyja a süllyedő hajót. Ő hirtelen nem talált utat a jó irányba, ezért letépett egy darabka kenyeret, hátha sikerül a rossz érzéseket evésbe fojtani. Szorongva kilesett a néptelen utcára, épp akkor, amikor valaki megnyomta a csengőt.

A fáért jöttek, villant át az agyán a tébolyító gondolat. Furcsamód azonnal megkönnyebbülést érzett, amiért ilyen gyorsan elnyeri a büntetését. Nem akarta eltüntetni a corpus delictit, az ott maradt a konyhapultnak támasztva, ő pedig határozottan, egyenes derékkal lépkedett az ajtóhoz. Csak a szomszéd állt a küszöbön vörösborral a kezében. Egy bankban dolgozott, pár hete mégis összefutottak egy tüntetésen a belügyminisztérium előtt. Igazán rendes ember volt.

̶ Az ünnepekre hoztam – mondta, és átnyújtotta az üveget.

Marcsi egy óra múlva lemerészkedett az utcára. A városra ráborult a köd és a nyálkás sötét. Az árus rég eltűnt, ráhagyta tűjét vesztett fáit az éjszakára. Most, hogy jobban megnézte őket, elég nyomorúságosan festettek. Ilyen lehet az is odafönt, gondolta, és felnézett az ablakra, ahol bánatosan világított egy ezeréves ablakdísz. Legalább tíz égő tönkrement - állapította meg hangosan, majd a maga számára is váratlanul és igen diszkréten elbőgte magát. Pont, ahogy azt egy szent időszakban illik.