Augusztus 25-től már megvásárolható a 2023-as őszi Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

A nárcizmus mélyén hatalmas hiány rejtőzik: nem fejlődött ki a reális önértékelés, mely alapként szolgálhatna a pozitív énkép és a harmonikus emberi kapcsolatok kiépítéséhez. Egészséges személyiségfejlődés esetén az önértékelés már nagyon korai életszakaszban kialakul. A kisgyermek felfedezi, hogy ő önálló személyiség, aki ezt is tudja, azt is tudja, és ezért méltó elismerést – csodálatot! – vár el környezetétől. A szülők akkor cselekszenek helyesen, ha gyermeküket mindenért szeretettel megdicsérik, ami valóban pozitív, ugyanakkor következetesen jelzik azt is, mi helytelen vagy tilos. A kicsi így szépen megtanulja, hogy rengeteg mindent jól csinál, számos értékes tulajdonsága van, de tisztában lesz a határaival is. Ha viszont a szülők hidegen, következetlenül, közönyösen vagy akár agresszíven viszonyulnak a gyerekhez, akkor az nem kap pozitív visszajelzéseket, és nem alakul ki benne saját értékességének, szerethetőségének érzése. Az így felnevelkedett gyermek későbbi életében állandóan kívülről fogja várni, másokból akarja kikényszeríteni a csodálatot, amibe az adott pillanatban belekapaszkodhat, hogy ne zuhanjon bele az értéktelenség érzésének szakadékába. Ez a nárcizmus alapképlete (a szót a helyesírási szótár szerint ékezet nélkül, narcizmusnak kellene írni, de a nyelvszokás mást diktál). A nárcisztikus személy irreálisan eltúlozza saját jó tulajdonságait, különbnek képzeli magát másoknál, torz, grandiózus énképet alakít ki és elvárja, hogy ezt mindenki elfogadja, tiszteletben tartsa. Mindezzel nagyon meg tudja keseríteni a környezetében lévők életét, annál is inkább, mert empátiás készsége gyenge, így nem érzékeli, vagy egyszerűen nem érdekli, hogy mások szenvednek a viselkedése miatt.

Az önszeretet ezzel szemben azt jelenti, hogy az embernek stabil, pozitív énképe van, amivel alapvetően elégedett. Ez talán azért nem magától értetődő, mert az önszeretet szónak mintha lenne valamiféle negatív felhangja, kicsit emlékeztet az önelégültségre, önhittségre, önteltségre, beképzeltségre. Pedig az önszeretet leginkább az önértékelésnek felel meg. Aki e tekintetben magas szinten áll, az értékes embernek érzi magát, de ez nem azt jelenti, hogy azt hiszi, ő maga a megtestesült tökéletesség. Tudja, hogy miben jó, de ismeri a gyengeségeit is, és tisztában van azzal, mi az, amiben még javulnia kell. A magas szintű, vagyis egészséges önértékeléssel jellemezhető emberek boldogabbak és aktívabbak, és ami nagyon lényeges, képesek biztonságos, stabil kötődésre. Szuverén, értékes embernek érzik magukat, és ilyennek tartják párjukat is. Nem akarnak senkit az uralmuk alá hajtani, hogy csodálatot, dicsőítést facsarjanak ki belőle, és nem próbálnak rátapadni, rátámaszkodni sem egy másik emberre, azt várva, hogy az megtartsa, továbbvigye helyettük a sorsukat. A magas szintű önszeretet, önértékelés tehát – ha reális alapokon nyugszik és nem a nárcisztikus személyiség önfelnagyító képzelgéseinek következménye – egyáltalán nem jelent gondot, sőt épp ellenkezőleg, a jó lelki közérzet fontos eleme. A jó önértékelés tehát nem nárcizmus, és ha tovább szeretnénk haladni a fogalmak tisztázásában, akkor furcsa módon épp azon kell a leginkább elgondolkodnunk, mit is értsünk nárcizmus alatt. Ezt a kifejezést ugyanis többféle, egymástól meglehetősen eltérő dologra alkalmazzák, észrevétlenül csúszkálva a jelentések között. Először is nem árt tudni, hogy kétféle nárcizmus létezik. Az ismertebb változat, amiről eddig szó volt, a grandiózus – más néven nyílt vagy vastagbőrű – nárcizmus. Csakhogy van rejtett nárcizmus is, melyről kevesebb szó esik, mert kevésbé feltűnő. A vékonybőrű, sérülékeny nárcisztikus személy visszahúzódó, gátlásos, szorongó, bizonytalan és rendkívül érzékeny a bírálatra. Önértékelése ingadozik, de a nagyzásos fantáziák nála is megjelennek. Ugyanúgy irigy és féltékeny, mint a nyíltan nárcisztikus személy, empátiája gyenge, és ő is megpróbálja manipulálni a környezetét, hogy folyamatosan megkapja a szerinte neki járó elismerést. Egyes vélemények szerint a rejtett nárcizmus a nyílt változat másik oldala, és akkor jelenik meg, amikor a grandiózusra felpumpált én-lufi kipukkad.

A nárcizmussal kapcsolatos legnagyobb félreértés az, hogy ez önmagában egy pszichés zavar. Nem! A nárcizmus személyiségvonás, melynek az egyes emberekre jellemző értékei egy skála mentén helyezkednek el, vagyis kontinuumot alkotnak. A legtöbb emberre egészséges szintű nárcizmus jellemző, másokban erősebben van jelen ez a hajlam, de korántsem annyira, hogy azt pszichés betegségnek lehetne tekinteni, és végül vannak – egyébként meglehetősen kevesen –, akik extrém mértékben mutatnak nárcisztikus vonásokat; ők azok, akik klinikailag diagnosztizálható nárcisztikus személyiségzavarban szenvednek. Nos, akkor kikről is beszélünk, amikor „a nárcisztikusokat” emlegetjük…? Ha valaki kíváncsi arra, mi az az egészséges nárcizmus, akkor arra kérem, válaszoljon: érzése szerint az átlaghoz képest mennyire vezet biztonságosan? És az átlaghoz képest mennyire jön ki jól az emberekkel? – Óriási a valószínűsége, hogy a tisztelt Olvasó valamivel az átlag fölé helyezi magát, ugyanis ha pozitív tulajdonságokról van szó, akkor szinte mindenki úgy gondolja, ő átlag fölötti. Már fél évszázada hálás témája ez a szociálpszichológiai kutatásoknak, mert a jelenség mindig látványos, sőt néha szórakoztató eredményeket produkál. A svéd egyetemistáknak 77%-a gondolta úgy, hogy biztonságosabban vezet az átlagosnál, az USA-ban ez az arány 88% volt. Olyanokat is megkérdeztek, akik kórházba kerültek az általuk okozott autóbaleset miatt – természetesen ők is az átlagnál jobb sofőrnek tartották magukat. Egy amerikai egyetemen a tanárok 94%-a meggyőződéssel állította, hogy jobban tanít, mint az átlag. Az egyik sokat idézett kutatás szerint az USA-ban a végzős középiskolások 85%-a érezte úgy, hogy az átlagosnál jobban kijön másokkal. Ha ehhez még hozzávesszük a rutinszerűen alkalmazott énvédő, önigazoló technikákat – melyek közül talán a legkönnyebben tetten érhető, hogy a sikereket saját jó tulajdonságainkkal magyarázzuk, a kudarcokért viszont a külső tényezőket tesszük felelőssé –, akkor be kell látnunk, hogy mindannyian hajlamosak vagyunk egy kicsit felpumpálni énünket, szebbnek, jobbnak látni-láttatni magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk. Ám ez korántsem hiba: az evolúció során énészlelésünk ilyenné csiszolódott, az ember ugyanis akkor tud motiváltan, bizakodóan és hatékonyan tevékenykedni a világban, ha némileg „el van kalibrálva”, és a valóságot egy árnyalattal rózsaszínűbbnek látja a ténylegesnél.

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA Magazin nyári lapszámában olvasható! Már kapható!