Gyakran álmodom róla, bár a korai emlékeim ködösek és közömbösek. Sosem volt melegszívű vagy szeretetteli, nem kötögetett a hintaszékben és puha, fehér tincsek sem göndörödtek az arcába. De legalább volt élete. És nem ivott. A férje korán meghalt, nem ismerhettem. Egyedül élt egy kis lakásban a Gellérthegyen, szép ruhái voltak és szúrós szagú parfümje, a szüleim néha elvittek hozzá. Alig emlékszem, ilyenkor mit csináltunk. Volt egy barátja, a Sanyi, őt szerettem. Sokat játszottunk. Hogy mit csinált közben a nagymamám? Furcsa, de nem tudom felidézni. Foszló emlékeim vannak egy gellérthegyi karácsonyról, ahogy alvóbabát bontogatok egy masnival átkötött dobozból, fogalmam sincs, Nagymama adta-e vagy valaki más.

Költözzünk össze Nagymamával

A szüleim elváltak. Anyám részben gyógyírként, részben praktikus okokból kitalálta, hogy költözzünk össze Nagymamával. Jó ötletnek tűnt. Lesz kertes házunk, fáink, bokraink, kutyánk, macskánk, kedves szomszédok, jó levegő. Idilli terv egy fájdalmas szakítás után.

A terv megvalósult, de semmi nem úgy alakult, ahogy a felnőttek eltervezték. Kutya és macska ugyan lett, ahogy kert is, a lelki épség azonban atomjaira hullott szét – ha egyáltalán volt. Anyám folyton dolgozott, hogy eltartson engem és az öcsémet. Nagymama halálra unta magát. Talán a gyerekeket se bírta elviselni, idegesítettük őt a zajosságunkkal, a koordinálatlan mozgásunkkal. A szép ruhák végleg lefoszlottak róla. Egy idő után kizárólag szakadt tréningben lehetett látni, napokig ugyanabban. A kertben tett-vett, kilátszott a mesterdekoltázsa. Aztán sorakozni kezdtek a sörösüvegek a konyhában. Először egy-kettő, aztán egyre több. Nagymama nem festette többé a haját. Napi egy csomag bivalyerős cigarettát szívott. Lemondott a fésülködésről, és a normális beszédről is. A szomszéd gyerekek sugdolóztak a háta mögött, boszorkánynak nevezték, nem akartak játszani velünk. Haragudtam Nagymamára, amiért miatta nincsenek barátaim.

Jött a seprűvel...

Nagymama egy idő után őrült jeleneteket rendezett. Egyre többet kiabált anyával, aztán velünk is. Régi sérelmek tolultak fel benne, amit mi nem is érthettünk. Anyámat hibáztatta, amiért faképnél hagyta a barátja, a Sanyi, és amiért apánk elment. Az öcsém zokogott, én visszafeleseltem. Akkor jött a seprűvel. Valójában béna volt, ahogy hadonászott, kinevettem, és könnyen el is tudtam futni előle, de egyszer óvatlanul támadt rám, eléggé fájt. Diadalmasan kinevetett, közelről láttam a ráncait, a zavaros szemét, a borzas üstökét, annyira undorító volt, hogy elbőgtem magam. Ő persze azt hitte, az ütés miatt sírok. Kijózanodott, bocsánatot kért. Anyám szerint meg kéne bocsátanom. Nem tudtam. Ma sem tudok.

Egyszer annyira megtébolyodott – anyámat rugdosta, ordított, köpködött –, hogy anyánk kézen fogott bennünket, és este tízkor elindultunk sétálni. Hideg volt, november vége, dühöngött a szél a kihalt utcákon. Kísértetnek láttam a várost, és benne magunkat is: évekkel később láttam a Másvilágot Nicole Kidmannel és a két gyerekkel, meg tudtam őket érteni. Az öcsém kezét szorongattam, mert otthon felejtette a kesztyűjét a nagy kapkodásban. Anyám nem beszélt. Nem magyarázott semmit. Fél tizenkettőkor hazamentünk. Nagymama szobájában vaksötét volt, lábujjhegyen bújtunk ágyba. Másnap anya dolgozni ment, mi iskolába, Nagymama a kertbe, mintha nem történt volna semmi.

A szép ház egy gótikus rémfilm díszletévé vált. A kutya ugyanolyan szomorú és kiszámíthatatlan lett, mint a Nagymama: főleg a házában kuksolt, néha belekapott a kezünkbe. A macskákat elütötték az autók. Nagymama nyáron a kertben feküdt meztelenül, szeretett sörrel a kezében barnulni. Anyám kiabált, miért nem akarunk soha kimenni a levegőre. Az öcsém sokat aludt a barátjánál. Én hajnalig rádiót hallgattam. Nagymama napokig csendben volt, aztán váratlanul őrjöngeni kezdett. Megtanultam tudomást se venni róla. Tökélyre fejlesztettem a közönyt. Kulcsra zártam a szobaajtót, hagytam, hadd dörömböljön, és walkmant tettem a fejemre.

18 évesen elköltöztem a kertes házból. A kutya egy évvel korábban halt meg, Nagymama megsiratta. Anya még többet dolgozott. Az öcsém irigykedett. Két év, és én is megyek, mondta. Fogatlan Oroszlán Nagymama akkor már nem verekedett. Csendben ült a konyhában, cigizett, és beérte napi két sörrel. Megkérdeztem anyámat, mi a terve a jövővel kapcsolatban. Meglepve nézett rám. Azt hiszem, egyetlen terve sem volt soha életében.

Nagymamát utoljára egy kórházi ágyon láttam, sztrókot kapott. Mosolygott, amikor meglátott. Én visszamosolyogtam. Nem akartam, hogy egy haldokló észrevegye, mennyire viszolygok tőle, és mennyire nem bánom, hogy elmegy.

Galériánkban olyan takarítási szokásokat találsz, amiket kedves nagymamáktól tanulhattunk el!