Ez a cikk az Éva Magazin korábbi lapszámában jelent meg először „Jön-e a királyfi hófehér paripán?" címmel. Tudtad, hogy korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

Mindannyian szeretjük a meséket, és nem csak azért, mert szórakoztatnak. Elszakadva a valóság esetlegességétől, kielégítik a megmagyarázható, igazságos világ iránti igényünket. A jó elnyeri a jutalmát, a gonosz a büntetését, a csúnya megszépül, a szegény meggazdagodik, a szerelmesek boldogan élnek, míg meg nem halnak. Emellett – és ez főleg a gyerekek számára fontos – a mesék segítenek a félelmek, szorongások, vállalhatatlan indulatok kezelésében. Bruno Bettelheimnek, a 20. század egyik legnagyobb hatású gyermekpszichológusának elmélete szerint a Jancsi és Juliska például a szülői elhagyottságtól való rettegést dolgozza fel; a Hamupipőkében pedig az anyával kapcsolatos negatív érzések miatti bűntudatot vetítheti bele a gyermek a gonosz mostoha kontra jóságos tündér keresztanya kettéosztott anyaképébe. Ez mind csodálatos, csakhogy a mese nemcsak vágyakat teljesít és feszültségeket old, hanem tanít is. Jobb esetben például azt, hogy a barátság fontos érték, a segítőkészség megtérül, vagy éppen azt, hogy becsületességgel, leleményességgel eredményt lehet elérni. Rosszabb esetben viszont azt, hogy miként kell egy férfinak, illetve egy nőnek viselkednie.

A passzív hősnő

Gondoljunk a legnépszerűbb mesehősnőkre! Csipkerózsika százesztendős álomba zuhan, Hófehérke tetszhalott állapotba kerül – és a királyfi némaságuk, passzivitásuk ellenére vagy éppen amiatt (!) szeret beléjük. A legismertebb mesék nőképét először Simone de Beauvoir író, filozófus vette górcső alá A második nem című művében (1949). „...Az ifjú mesehős elindul a nő felkutatására; sárkányokat döf le, óriásokkal kel párviadalra, s közben a királykisasszony egy toronyban, palotában, kertben, barlangban raboskodik, illetve egy sziklához láncolva vagy alva várja szabadítóit. Vár. (...) A nő egyetlen és legfőbb dolga, hogy egy férfiszívet meghódítson (...) s kiérdemléséhez többnyire elég egyetlen erény: a szépség” – állapította meg. Nem kell, hogy a hősnő személyiségéből bármi felcsillanjon; alig tér magához, máris hetedhét országra szóló lakodalomra kerül sor. Bár ismerünk olyan nőalakokat a mesékben, akik hallatják a hangjukat, aktívak, hatalmuk van – ám ők vagy nem emberiek (például tündérek), vagy gonoszak (mint az irigy, kegyetlen mostoha). A fiatal lány a határáthágásért rendre megbűnhődik: Piroska a figyelmeztetés ellenére letér az útról, szóba áll egy idegennel és ezzel veszélybe sodorja mind a maga, mind a nagymamája életét, Csipkerózsikán pedig úgy teljesedik be az átok, hogy a tiltás ellenére felfedezőútra indul a kastély rejtett zugaiban (és ott a fonó gonosz boszorkány megszúrja az orsóval az ujját). Hófehérke sem elővigyázatos: háromszor is bedől az álruhás gonosz mostohának, elfogadja tőle a mérgezett övet, csatot és almát. Így aztán mindannyian halálszerű állapotba kerülnek, és ebben az állapotban válnak lenyűgözően vonzóvá a királyfi számára. Egyes értelmezések szerint ez egyenesen nekrofil fantázia – ami nem is tűnik túlzásnak annak fényében, hogy a nő lényegének sokáig a passzivitást tartották (szemben a férfi aktivitásával), és a nem alárendelt, önálló nő még ma is fenyegetőnek hat. A viktoriánus bordélyokban igen keresettek voltak a magukat halottnak tettető, koporsóban fekvő prostituáltak; a 20. század eleji Amerikában pedig a szűkre szabott társadalmi mozgástér miatt idegrendszeri tüneteket produkáló nőt „pihenőkúrára” fogták: a többhetes fekvés (!) célja – mely alatt nem engedték olvasni, írni, beszélni, alkotni stb. – a passzív női szerep elsajátít(tat)ása volt.

Ha királyné leszel...

Nem szükséges azonban ilyen drasztikus élmény ahhoz, hogy egy fiatal lány tapasztalja a társadalmi nemi szerepeinek korlátait: már gyerekkorában rászólnak, hogy ne hangoskodjon, később, hogy ne üljön szétvetett lábbal, ne fejezzen ki túl markáns véleményt, ne kérje ki magának a szexista vicceket, hanem aranyosan nevessen, különben humortalannak fogják tartani – megtanulja lassan, hogy mi a „lányos” és mi nem az. Ma is gyakran szorít az a bizonyos cipő, a lehető legkonkrétabb értelemben is: minél kecsesebbnek, „nőiesebbnek” számít egy lábbeli, annál kényelmetlenebb. Sandra Lee Bartky feminista teoretikus szerint a „nőiesnek” számító viselet azért „szexi”, mert gyengeséget, védtelenséget sugall: igaz, hogy mára megszabadultunk a több réteg alsószoknyától, az abroncsoktól és a fűzőtől, de egy szűk szoknyában és tűsarkúban sem olyan könnyű elfutni, ha esetleg menekülni kell. Bartky azt is állítja, hogy a tűsarkú cipő a kínai „lábelkötözés” modern formája; és tekintve, hogy tőlünk nyugatabbra akadnak nők, akik egy Jimmy Cho- vagy Manolo Blahnik-féle cipőköltemény kedvéért amputáltatják a kislábujjukat (!), nemtudjuk felvetéseit túlzásnak tekinteni és elmarasztalni. A kínos szerepmegfelelési igyekezet már a klasszikus mesében is ott van: a Hamupipőkében a két nővér, hogy beleférjen a lábuk a cipőbe, levágja a sarkát, illetve a nagylábujját. Az anyjuk így biztatja őket e hátborzongató tettre: „Ha királyné leszel, úgysem jársz többé gyalog.” Ez a kulcsgondolata annak, amit az imént említett Beauvoir „Hamupipőke-mítosznak” nevez. Mára sem mondható teljesen meghaladottnak ez a jelenség: a fiúval ellentétben a lánygyermeket gyakran nem elsősorban szakmai érvényesülésre, önálló helytállásra biztatja a környezete (például hogy jobb fizetéssel kecsegtető tanulmányi irányt válasszon – nézzük meg a lányok arányát a természettudományi, műszaki, informatikai szakokon!), hanem arra, hogy „jól menjen férjhez” és így gondoskodjon a megélhetéséről, jó anyagi körülményeiről és emberi, női értékének elismertetéséről. Hiába büszkélkedik egy nő anyagi vagy erkölcsi eredményekkel valamely szakmában, művészi vagy civil tevékenységben, a családja, környezete sosem fog úgy tekinteni rá, hogy „révbe ért”, amíg nem ment férjhez és nincs gyereke. Az osztálytalálkozón is hiányérzet támad, ha az egykori diáktárs beszámolójában nem kerül szóba egy (legalább elvált – az is több, mint a semmi, mert legalább megpróbálta!) házastárs és utód – egy nő esetében ez számít igazi teljesítménynek, sikernek. Ha az illető egyedülálló nő ennek tudatában van, és aggodalmat vagy elkeseredettséget mutat, akkor még valamelyest elnézik a fogyatékosságát – szorítja a cipő, de azért próbál járni benne. De ha lerúgja!... Rögtön megkapja a „karrierista” bélyeget, vagy egyéb defektet gyanítanak nála. Így hát sok nő is magáévá teszi a Hamupipőke-mítoszt, hiszen ez a patriarchális környezetben a társadalmi felemelkedés biztosabb és egyben elfogadottabb útjának tűnik.

Az okos lány

„Boldogan éltek, míg meg nem haltak” – hogy ezután mi történt, azt a legtöbb mese jótékony homályban tartja. Ha mégsem, nincs benne sok köszönet. A magyar népmesék közt is találhatók olyanok, amelyek középpontjában a feleség megregulázása áll. „Néha még most is belefutok népmesemondó versenyeken ötévesekbe, akik szendén mosolyogva szavalják a Lusta lányt, akinek a férje a hátára köti a macskát, úgy veri el, és lám, milyen szépen megtanul a lány háztartást vezetni” – írja rosszallóan Zalka Csenge Virág nemzetközi mesemondó A tarkabarka hölgy naplója című blogjában. Zalkát több helyről kritika érte, amiért nem javasolja, hogy a gyerekeket ilyen megméretésekre éppen a rosszindulatú nemi sztereotípiákat (pletykás asszonyok) előmozdító, a fogyatékos embereket kigúnyoló (pösze lány) vagy a feleségverést viccesnek és javító hatásúnak beállító mesékből készítsék fel. Ezek helyett előnyben részesíti például azokat a történeteket, ahol a főszereplő agyafúrtsággal jár túl a gonosz eszén. Ilyen Az okos lány, amely egyben üdítő kivételt képez a passzív és (csak) szép nőideált szorgalmazó mesék közt. Itt felmerül a kérdés, hogy a mai mesékben vajon változtak-e a női szerepklisék. Petres Csizmadia Gabriella, gyermekkönyvekre specializálódó irodalmár, a Nyitrai Konstantin Filozófiai Egyetem oktatója szerint a hagyományos királylányfigura mellett megjelenik nemcsak ennek árnyaltabb változata, hanem a cselekvő, heroikus, sokarcú nő alakja is. Petres e tendenciát a szerinte leginkább figyelemre méltó kortárs szerzők meséivel példázza. Boldizsár Ildikó Királylány születik, illetve Királyfi születik című kötetei a sztereotípiáknál maradnak és külön-külön „kincseket” tulajdonítanak a nemeknek; a kislányok ráadásul ezeket (szépség, tiszta szív, egészség, állhatatosság, jóság, vidámság, türelem, igazmondás, kecsesség) ajándékba kapják a tündérektől, a kisfiúknak viszont felfedezőút során kell szert tenni a magukéra (bátorság, összetartozás, éleslátás, szabadság, erő, jókedv, kitartás, nagylelkűség, hűség).

Ezekhez képest újítóbb szellemű Boldizsár Boszorkányos mesék című kötete, amelyben a gáncsoskodó gonosz boszorkány sztereotípiája fellazul és egy szerelmes boszorkánnyal találkozunk. Hasonló figura található Darvasi László Trapiti és a borzasztó nyúl című meséjében, Vén Nyanya azonban élcelődés céltáblája lesz, amiért ilyen csúnya létére szerelmesen epekedik – Petres szerint azonban ez felfogható a mindenáron férjhez menni akaró nő paródiájának is. Lakatos István az Óraverzumban egyenesen kinevetteti az olvasóval a sztereotip mesefigurákat: a királyt akaratgyengének ábrázolja, a királylányt pedig erős jellemnek, akit kifejezetten untat a lovagok és költők udvarlása. Emellett nemcsak hogy röfögve nevet, feltalálóként tevékenykedik és pálinkát iszik, de még (valószínűleg ez a fő bűne!) rendetlen is. És amikor némi külső nyomásra megtanul kézimunkázni, hímzései virágok helyett tervrajzokat ábrázolnak... Ez utóbbi mesék azonban akkor igazán szórakoztatók, ha ismerjük az eredeti sztereotípiákat is, amelyeket tudatosan felforgatnak, kritizálnak. Önmagában az eredeti királyfi-narratíva sem káros – fontos azonban, hogy a kislány (és később a felnőtt nő) ne csak egyféle történetet, ne csak egyféle szerepmintát, ne csak egy, egyedül üdvözítő női életutat ismerjen. Azaz ne a mások által odanyújtott cipőt akarja mindenképpen, akár öncsonkítás árán felerőltetni, hanem ő maga válassza ki, melyik tetszik neki, melyiket érzi kényelmesnek – melyik illik az ő lábára.