Ez a cikk az ÉVA Magazin egy korábbi lapszámában jelent meg először „Belezöldültem a szerelembe" címmel.

Tudtad, hogy a korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

32 évet úgy éltem le az életemből, hogy azt hittem: védem és szeretem a környezetet. Hiszen nem dobtam el a szemetet az utcán, nem mostam autót habos vízzel a kertben, és amióta létezik szelektív hulladékgyűjtés, rendszeresen elvittem az oda való hulladékot, és szétszórtam a színes pikszisekben. Zsoltival a futópályán ismerkedtünk meg, épp egy olyan nap után voltam, amit senkinek nem kívánok. A főnököm offenzívát indított ellenem, nem volt egy nyugodt percem sem, a legkeményebb ügyfeleket eresztette rám, ennek örömére estére félúton voltam egy zombi és a nagymamám árnyéka között. Jólesett a futás, beleadtam minden dühömet, elkeseredésemet. Jólesett utána a kedves mosolyú, udvarias fiú kérdése: van-e kedvem egy közös levezető körre? Attól kezdve esténként együtt róttuk a karikákat a téglaszínű gumicsíkon, aztán az utcákat is hazáig. Zsolti egy általános iskolában tanított, és már abból sok mindent megtudtam a környezetvédelemről, ahogy a gyerekekről mesélt. Hogy ők már egy egészen más nemzedék, mint a miénk volt, mert ők már megtanulnak vigyázni a bolygóra, ahol élünk. Hallgattam Zsoltit, bölcsen bólogattam és maximálisan egyetértettem vele. Egészen addig a napig, amíg először nem aludt nálam.

MOSÓDIÓ ÉS JEGESMEDVE

Másnap reggel olyan sápadtan jött elő a fürdőszobából, hogy majdnem frászt kaptam – minden átfutott a fejemen, attól kezdve, hogy kiakadt a borotvám látványától, egészen addig, hogy valamitől rosszul van… A kérdésre, hogy miért pont ezt a mosószert használom, egészen megnyugodtam: azt hittem, csak a márkával van baja. De nem. Leültetett, és egy órán keresztül magyarázott, miért borzalmasan károsak a környezetre a vegyszerek. Értettem, amit mondott, csak nem tudtam elképzelni, hogy tényleg tiszta lesz az a ruha, amit ő mosódióval és mosószódával tisztít. Pedig láthattam rajta, hogy igen, csak borzasztó furcsán hangzott, hogy ilyesmi egyáltalán létezik. Hoz nekem egy kis csomaggal, próbáljam ki – mondta –, és soha többet nem akarok majd mást használni.

Mit ne mondjak, voltak kétségeim, és ennek hangot is adtam – akkora veszekedés kerekedett a dologból, mintha valami falrengető történt volna. Persze egy óra múlva kibékültünk, és Zsolti sokáig magyarázta az ökoszisztéma lényegét, az üvegházhatású gázok óriási pusztító hatását, mesélt olyan veszélyeztetett állat- és növényfajokról, amelyek a kipusztulás szélén állnak, mert a világ nem képes uralkodni magán és tudomásul venni, hogy a vesztébe rohan. Ezután végigjárta a lakásomat, lelkesen magyarázva közben, hogy mit mivel lehet kitűnően helyettesíteni a háztartásban. Rá egy hétre eljött velem vásárolni, és az összes megszokott tisztítószeremet környezetbarát bigyókra cseréltük. A mosódiót közben kipróbáltam, hittem is, nem is, hogy ez tényleg jó – mindenesetre a finom öblítőillat nagyon hiányzott a ruháimból. Ahogy a megszokott dezodorom is, mert azt is kicseréltük: a fújós változat helyett vettem egy stiftet, amit nem szeretek, mert hiába van ráírva, hogy nem hagy foltot a ruhán – nagyon is foltot hagy, pontosabban szép fehér, eltávolíthatatlan csíkokat. Aztán eszembe jutott Zsolti meséje a tenyérnyi jégtáblán kucorgó jegesmedvemamáról és a kicsinyéről, akiket a sarki jégmezők olvadása miatt kipusztulás fenyeget – ezért megtanultam, hogy előbb kell felvenni a ruhát, és csak utána használni a kenős dezodort.

TEXTILZSEPI, PFUJ!

Fél éve jártunk már, mire szépen lassan megszoktam, hogy mindenen először el kell olvasni a címkét: miből készült és mennyire környezetbarát a dolog, amit a kezemben tartok. Hozzászoktam, hogy nemcsak szelektíven gyűjtöm a szemetet, hanem amit lehet, azt nem pazarlom el. Az irodában egy idő után minimálisra redukáltam a nyomtatást, nem vettem olyan dolgokat, ami szálanként és tök fölöslegesen volt csipogós műanyagba vagy papírba csomagolva. Ennek ellenére Zsolti még mindig látványosan szörnyülködött, ha papír zsebkendőt vagy színes ajakbalzsamot látott a kezemben. Mivel világéletemben értetlenül néztem azokra az idős bácsikra és nénikre, akik textilzsepit használtak, nem voltam képes elképzelni, hogy én is ilyenbe fújjam az orromat, pláne egy jó kis influenzajárvány idején.

Akkoriban a szakítás gondolata is többször átfutott az agyamon, aztán ránéztem az én lelkes, csillogó szemű Zsoltimra, aki úgy örült a klímamegállapodásnak, mint gyerek a születésnapi tortának, és belefújtam az orromat a fél négyzetméteres textil zsebkendőbe. A biciklivel azonban csak nagyon nehezen tudtam megbarátkozni.

KIS HÁZ A VÁROS SZÉLÉN

Futni továbbra is eljártunk esténként, de nekem ezzel a sport véget is ért. Zsolti kapacitált: vegyünk nekem is egy helyes, jópofa bringát, amivel bejárhatok dolgozni, ma már ez úgyis nagyon menő dolognak számít. Én viszont ellenálltam, jó nekem a busz, így is elfáradok, nemhogy még letekerjek napi kétszer nyolc kilométert azért, hogy elmenjek dolgozni – győzködtem. És esetleg megizzadva, csatakosan, büdösen vagy épp bőrig ázva essek be az irodába. Ő mindig, mindenhová bringával járt, a legnagyobb télben és a legforróbb kánikulában is – mondván, hogy minden, ami benzint használ, szennyezi a környezetet, ezért ő nem hajlandó ilyen járműre fel- vagy beülni. Inkább felvette az esőruhát vagy a bundás gatyót, és letekerte naponta kétszer a maga 15 kilométerét. A sár pedig szépen kijött a ruháiból a mosódiótól is – ami nemhogy bevált, még olcsóbb is volt, mint a szokásos mosószerek.

Két év alatt összegyűjtöttünk annyi pénzt, hogy egy rakat hitellel meg tudtunk venni egy lepusztult házat a város közelében, és magunk kezdtük el felújítgatni. Bár be volt kötve a gáz, Zsolti mégis épített egy kandallót, hogy ha lehet, fával vagy pellettel tudjunk fűteni. A kertben komposztálóládát csinált, oda került minden szerves háztartási hulladék. Egy idő után észrevettem, hogy szinte alig van szemetünk: addigra már csak háznál vettük a tejet, amit üvegben hoztunk el és tároltunk, nem vásároltunk műanyag flakonos üdítőket, helyette a szénszűrős kancsóból ittuk a csapvizet. Szinte csak az a minimális csomagolás végezte a szemetesben, amit sehogy sem tudtunk elkerülni. A kis kertben magunk termesztettük a zöldségeket – nekem, a született belvárosi lánynak a körfolyosós házból ez teljesen meseszerű volt –, és napelemre spóroltunk, amit majd beépíthetünk a házikónk tetejébe.

Zsolti továbbra is biciklivel járt dolgozni, őt nem érdekelte a plusz tizenöt kilométer, de hála az égnek engem már nem akart mindenáron felkergetni a drótszamárra, úgyhogy HÉV-vel jártam. És néha azon kaptam magam, hogy szörnyülködve nézem a többi utast, amint műanyag szatyrokkal közlekednek, lazán bedobják a kukába a kiivott pillepalackot és utánahajítják a használt papír zsebkendőt. Már nem éreztem cikinek, hogy előveszem a rongyot, ha orrot kell fújnom, és fel sem tűnt, hogy nem öblítő-, hanem egyszerű, tiszta illata van a ruháimnak.

MEG LEHET SZOKNI

A szüleim néha még megrökönyödnek, amikor nálunk járnak. Anyu nagyon féltett, amikor beüzemeltük a konyhában a régi, fatüzelésű sparheltet, hogy azon főzzek. Ma már tudja, hogy semmivel sem veszélyesebb, mint az elektromos főzőlap vagy a gáztűzhely. Ahogy apu sem akarja már mindenáron kinyomtatni a fényképeket, mert sikerült meggyőzni arról, hogy a legjobb helyen abban a felhőben vannak, ahol digitálisan tároljuk őket. Tervezzük a gyereket, és már számomra is nyilvánvaló, hogy nem lesz eldobható pelenkája, csak textil, és nem fogom színezőanyagokkal és ízfokozókkal telerakott ételekkel tömni. Néha kicsit kényelmetlen, hogy tovább kell súrolni az ecettel a fürdőszobát, mint ha ráeresztenék egy brutálisan savas vegyszert, vagy hogy nehéz a sok tejesüveg a szatyromban. De összességében a környezettudatos élet nem jelent mást, csak egy kis odafigyelést, amit nagyon gyorsan meg lehet szokni. Velem is ez történt.

Alábbi galériánkban 6 tippet adunk arra, hogyan lehet környezetbarát a kerted!