Gyermekkorom legrettegettebb ünnepe volt a húsvét. Kezdődött azzal, hogy apám, aki a szalonnát is szalonnával ette, a nagyhét alatt rá volt kényszerítve az üres levesekre és főzelékekre. Úgy a második nap környékén kezdett el üvegessé válni a tekintete, és aztán ahogy ürült a szervezetéből a koleszterin, úgy lett egyre feszültebb, majd idegessége általában nagypénteken hágott a tetőfokára. Hiába, a vegetáriánus életmód nem való mindenkinek. Mi az öcsémmel az évek során megtanultuk, hogyan éljük túl az ilyen zsírmegvonásos napokat. Elbújtunk egy könyvvel egy sarokba, és csendben vártuk, mikor kerülhet végre hús az asztalra. Persze odáig még át kellett vészelnünk a jéghideg templomban a kötelező misét és a szintén kötelező tojásfestést.

Legalább rózsaolajat ne!
Kislánykoromban én már akkor bőgtem, amikor előkerültek a főtt tojások a lábosból. Tudtam, hogy ennek az egésznek az lesz a vége, hogy hideg vízzel ébresztenek, bolgár rózsaolajjal üldöznek, és este átjön a mindig félrészeg Sineger bácsi, akinek ezen az átkozott napon még puszit is kell adnom.
Nem ismerek olyan nőt, akit ne értek volna traumák húsvéthétfő napján. Egy barátnőm egy szódás szifonos támadásra festett tojás helyett éktelen monoklit adott kedvenc nagybácsija szeme alá ateljes rokonság szeme láttára. Egy másik lány képes volt elbújni egy egész napra a szerszámos kamrába, aztán csodálkozott, hogy ki vannak borulva a szülei, amikor végül megtalálták.

A magam részéről nem értettem semmit a húsvétból. Sem azt, hogy miért kellett egy ártalmatlan embert az ideái miatt halálra ítélni, sem azt, hogy hogyan tojhatnak tojást a nyulak, azt meg végképp nem, hogy miért hervadnék el, ha nem locsol meg az iskola legcsúnyább fiúja. Arról nem is beszélve, hogy mindezeknek mi közük van egymáshoz.
Aztán a kiszolgáltatott gyermekkor végén, amikor acsaládi szokásokat már a szülői házban felejthettem, és magam dönthettem el, hogy akarok-e egy nap háromszor hajat mosni, úgy döntöttem: inkább hervadjak el, de engem ne locsolgasson senki! Ha lehetett, elutaztam, ha nem, akkor nem nyitottam ajtót, és este megnéztem a híradót, hogy megtudjam, hány részeg sofőr okozott balesetet.

Tavaszköszöntő
Mindenki úgy és azt ünnepel, amit akar, de a magam részéről visszatértem a húsvét ősi jelentéséhez, ami nem más, mint a tavasz köszöntése, a gonosz hideg felett győzelmet arató, a természetbe újra életet hozó Napé.

Én a húsvétot akkor kezdem el ünnepelni, amikor már le tudok ülni a terasz lépcsőjére a reggeli kávémmal. Nézem a meggyfát, ahogy napról napra rügyet bont, és követik a cseresznyék, a szilvák, míg az egész hegyoldal halvány rózsaszínbe nem öltözik. És persze akkor, amikor megjelenik az első barkát áruló néni a piacon, kibújnak a tulipán- és nárciszfejek a szinte fagyott földből, és amikortól a kisfiam már csak pulóverben rohangál kint akertben.
A természetben rejlő hihetetlen energia lenyűgöző, és igazán van mit ünnepelni rajta. A feltámadás így nyert nekem igazi értelmet, mert a Nap, a Föld, a fák tényleg feltámadnak, és ez még akkor is gyönyörű, ha tudjuk, hogy a tavasz, a nyár után újra jön az ősz és a tél.

Napéjegyenlőség
Nekem a japán cseresznyevirág-ünnep, a hanami áll igazán közel a szívemhez. Ilyenkor a japánok kimennek aparkokba, leülnek, lefekszenek egy virágzó cseresznyefa alá, szemlélődnek, gondolkodnak, leimádkozzák agyerekeiket a fákról, és persze szakét isznak.

A tavasz ünneplése univerzális. A német Ostern vagy az angol Easter szó a felkelő nap és a tavasz germán istennőjének, Eostrének a nevét őrzi. A tavaszi napéjegyenlőség idején Európa-szerte szokás volt meg-ünnepelni a termékenység ünnepét, átugrani hatalmas máglyák tüzét, megfürdeni tisztító, örök életet ígérő patakvízben.
Nem titok, hogy ezekre a pogány hagyományokra épült rá a keresztény vallás, a tűzugrásból Szent Bonifác javaslatára nagyszombati tűzszentelés lett, a szellemirtás pedig házszenteléssé szelídült. A nyúl és a tojás ugyan nem illeszkedik az egyházi szimbolikába, de azért ma már nincs olyan templom, ahol ne osztogatnának a papok csokinyuszit a hittanra járó gyerekeknek.

Isten óvja a tavaszt!
A rokonság számával egyenlő arányban növekvő csokimennyiség legális elfogyasztása a legjobb, ami egy gyerekkel húsvétkor történhet. Mi mindennap eldugunk akertben egy fa, egy bokor alá vagy a homokozó tövébe egy csokitojást, amit a gyerek a hideg-meleg játék szabályait követve nagy lelkesedéssel felkutat, kibont és izgatottan a szájába töm. Aztán amikor rájön, hogy csak neki jutott, a szája sarkából letör egy nyálas darabot, és felénk nyújtja. Az ilyen ajándékokat illik elfogyasztani, és nekem jobban is esik, mint a sonka.

Mert amióta tudom, hogy a disznók képesek felismerni magukat a tükörben, tehát van énképük, valahogy nem esik jól disznóhúst enni. Persze van pulykasonka is, de az nem olyan, és különben is kétfelé főzni macerás, úgyhogy nekem marad a főtt tojás és a torma.
Meg a kertészet, ahol évről évre beszerzem az első balkonvirágokat, amiket aztán májusig az időjárás-jelentésnek megfelelően hol beráncigálok a házba óvni afagytól, hol kiteszek a teraszra. Meg a borsó, a répa, a patisszon elvetése, a paradicsom- és paprikapalánták beszerzése. A reggeli kávék a kertben, metszőollóval akézben, hogy az első kinyíló aranyesőágat levágjam, és vázába tegyem a konyhában.
Ma már én locsolok, nem engem locsolnak, és az egészben az a legjobb, hogy egyikünk sem fog elhervadni.

Klein Barbara írása. Megjelent az Éva egy régebbi számában. Fotó: Éva magazin /Europress, 500px.com, Éva magazin /Villányi Csaba, Pinterest