November 30-tól már megvásárolható a 2023-as téli Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

Esther Perel a modern párkapcsolatokkal foglalkozó pszichológia egyik legeredetibb hangja, aki az érzelmeinket átfonó és azoknak sokszor irányt adó kulturális és társadalmi tényezőkről is beszél. Személyében egyszerre találkozik a finomság, az empátia és az odafordulás, amikor emberekről van szó, és az éleslátó, kritikus intellektus, amikor egy-egy problémát fogalmaz meg. Ez volt akkor is róla a benyomásom, amikor besétált a Magyar Zene házának emeleti termébe, és leült az újságírókkal beszélgetni. A szavakon túl a közösség élménye volt az, amit a találkozó után elhoztam magammal. Ahogy a felnőttkor és a 21. század útvesztőiben navigálunk, Esther Perel reményt és egypercnyi közösségélményt hozott az életünkbe.

TERÁPIA VAGY GYÓNTATÓSZÉK?

A kerekasztal egyik központi kérdése a terápia és a pszichológia korunkban betöltött szerepe volt. Sokat hallunk és olvasunk a médiában lélektani kérdésekről, egyre többen járnak terápiára is, a stigma egyre inkább lekerül már azokról, akik mentálhigiénés segítséget vesznek igénybe. Ugyanakkor mégsem vagyunk feltétlen jobban. Miért? „Mert az, ami mindenekelőtt segít az embereknek, jobban bárminél, az idők kezdete óta, az a szociális kapcsolatok” – hangsúlyozza a pszichoterapeuta. „Miben különbözik egy terápiás ülés annak középkori verziójától, amikor egy papnak suttogtad el egy sötét fülkében a titkaid, ha utána kimész, és ott folytatod az életed, ahol abbahagytad?” – kérdezi Esther a rá jellemző szarkazmussal, hozzátéve, hogy ha kijövünk a terapeuta szobájából, és nem vesszük fel a kapcsolatot más emberekkel, ha az a jobb kapcsolat önmagunkkal és másokkal, amit ott kimunkáltunk, nem integrálódik, akkor az nem sokban különbözik a gyónástól. A modern pszichoterápia Perel szerint valahol a modern individualizmus válasza olyan emberi igényekre, amiket régebben a vallás és a társadalmi kapcsolatok szolgáltak ki. Ezzel a gondolattal folytatva: a modern egyén egyik legnagyobb vágya, hogy változzon, fejlődjön, és ezáltal megélje szabadságát és autonómiáját. Felmerült a kérdés, hogy meg tudunk-e változni felnőttkorunkban, ha például egész gyerekkorunkban korlátoztak minket, és azt hallgattuk, hogy: Viselkedj már! Ne csináld ezt! Ne tűnj ki! Vedd már észre magad! Megtanulhatunk-e játékosak lenni, felszabadultan és spontán létezni a testünkben, ha ilyen gyerekkorunk volt? Az iménti vallásos párhuzam kapcsán az jut eszembe, hogy az aggályaink közben azért megváltoztak: régen a determináció amiatt aggasztotta az embert, hogy a mennybe vagy a pokolba kerül, ma inkább amiatt aggódunk, hogy ha gyerekként nem tudtuk élvezni az életet, akkor felnőttként majd menni fog-e. Azért megnyugtató volt hallani, amikor a terapeuta azt válaszolta, hogy persze hogy lehet. Nem egytől százig fogunk azonnal eljutni, de lehet.

„A gyerekkor nagyon fontos szakasza az életnek, de igazából sokkal hosszabb időt élünk felnőttként, mint gyerekként. A felnőttkor is hozhat gyönyörű dolgokat. Meg lehet tanulni úgy élni, hogy nem érezzük folyton azt, hogy valaki néz a vállunk felett: például a vallási nézeteink, a nagyapánk, a bántalmazók, a tanáraink. Választhatunk másmilyen embereket. Jobbakat, mint azok, akik erre a világra hoztak. Eldönthetjük, hogy bizonyos emberek nem elég jók vagy nem a megfelelőek számunkra.” Perel szerint a szakma gyakran azt mondja, hogyha dolgozunk a traumáinkon, és ezzel készen vagyunk, akkor elkezdhetünk játszani, örömet megélni, kapcsolódni, ám ő ezzel nem ért egyet.

„Én azt gondolom, hogy az erotika, a kíváncsiság, a spontaneitás elemi részei a traumával való megküzdés folyamatának. Ezt azért tudom, mert olyan szüleim voltak, akik öt évet töltöttek koncentrációs táborban. Vajon hogy keltek fel minden reggel? Az apám beleszeretett valakibe, az anyám verseket és történeteket írt valaki másnak. Azért, mert meg kellett, hogy találják a módját annak, hogy továbbra is embernek érezzék magukat. Játékosság, felfedezés, kíváncsiság, képzelőerő, álmodozás, költészet, éneklés – ez mind annak a része, ami gyógyítja az embert. Nem azután kell élvezni ezeket, miután meggyógyultunk.” Perel szavaiból tehát az derül ki, hogy a múlt a jelenben, és annak élettel teli és szép részeinek megélésén keresztül válik feldolgozhatóvá és/vagy elviselhetővé.

NEMI KÜLÖNBSÉGEK A „TOXIKUS” SZÓ NÉLKÜL

„Vannak szavak, amik hasznosak, és amik utat engednek a párbeszédnek, és vannak szavak, amik kifejezetten toxikusak, és lezárják a beszélgetést – válaszolja a terapeuta, mikor az egyik újságíró a toxikus maszkulinitásról kérdezi. – Nem túl hasznos így feltenni a kérdést szerintem. Én máshonnan indulnék.” Ő onnan indul, hogy jelenleg nagy különbség a nemek között, hogy míg a nők az elmúlt száz évben rengeteget foglalkoztak a szerepeikkel és az ezeket érintő döntésekkel, ugyanez a feladat a férfiakra még vár. Közben azt is fontos látni, hogy amikor ezekkel a kérdésekkel foglalkozunk, nem biztos, hogy ugyanazt a nyelvezetet fogjuk használni: „Mindegyik nemnek megvan a maga baja. A nők arra kaptak engedélyt, hogy a kapcsolatokról, az intimitás sokféle rétegeiről beszéljenek, mert ezek a megengedett szavak arra, hogy közben egy csomó más dologról is beszéljenek, mint pl. a szex, anélkül, hogy ezt a szót egyáltalán kiejtenék. A férfiak pedig arra kaptak engedélyt, hogy a szexről beszéljenek, ami egyfajta kódnyelv az intimitásra, kapcsolódásra, önátadásra, gyengédségre, lágyságra stb. Mindkét nem általános emberi dolgokról beszél, olyan szavakba öntve, amelyek társadalmilag elfogadottak.”

ROMANTIKUS IDEÁLOK A FOGYASZTÓI TÁRSADALOMBAN

Míg a nemi szerepek rengeteg átalakuláson mentek keresztül, Perel szerint egy dolog a 19. század óta gyakorlatilag változatlan: a romantikus ideológia. A szeretett személy felé irányuló elvárások: „enyhítsd egzisztenciális magányom, legyél a szeretőm, a legjobb barátom, a szülőtársam, az intellektuális partnerem”, csak néhány a terapeuta által sokszor emlegetett hosszú listából, amit szívünkben felírunk, mikor nekiindulunk, hogy a randiappokon megtaláljuk az Igazit. A magasztos ideológia (a lelki társ megtalálása) így találkozik a romantikus fogyasztói kultúrával, amivel közben egy olyan sterilizált kommercializált mentalitást viszünk a kapcsolatainkba, ami mindenfajta súrlódást és ambivalenciát nélkülözni próbál. Perel szerint az appokon a potenciális jelöltek jobbra vagy balra húzásának aktusa is jól tükrözi ezt. Van lehetőségünk más embereket választanunk újra és újra, de a döntéseink bonyolultságára és az ezzel járó komplikált érzésekre ez nem ad választ, a saját szociális tapasztalataink pedig mintha egyre inkább hiányoznának.

A TÁRSAS LÉT ELLENTMONDÁSAI ÉS A SÚRLÓDÁS

Perel megkérdezte a közönségét, közülük hányan nőttek fel úgy, hogy az utcán szabadon játszhattak. Mindannyian feltettük a kezünket. És hányan nevelitek úgy a gyerekeiteket, hogy az utcán szabadon játszanak? Nem nagyon jelentkezett senki. Ez a fajta szociális változás, amely csupán egy generáció alatt ment végbe, hatalmas.

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA Magazin őszi lapszámában olvasható! Már kapható!