Mindig is anya akartam lenni. Már 4 évesen is ezt mondtam. Persze mellette mindenféle más is, de az anyaság az maradt. Nagycsaládos anya. 3 gyerek. Isten megadta, és az életem kiteljesedett, főleg, hogy mellette a szakmámat is megélhetem, szerethetem. Aztán jött a covid, első, majd második, majd harmadik hullám, és maradtunk magunkban: apa, anya, gyerekek. 0-24 leginkább anya és gyerekek. Nincs kikapcs, nincs pihenő. Odáig vagyok a gyerekeimért, soha nem bántam meg a nagycsaládot, de néha csak sikítanék, hogy segítség…

Kiégés… divatos vele dobálózni, de nem von le a fogalom fontosságából. Elveszíteni a kedvet, motivációt a továbbiakhoz, az adott területen, mikor már semmi sem érdekel… no persze anyaként ez nem úgy néz ki, hogy ne érdekelne, mi van a gyerekeimmel. Hogy ne tudnék mosolyogni rájuk. De időnként úgy érzem magam, mint egy robot. Teszem a dolgom, nézek ki a fejemből rezignáltan, máskor sírok, hogy elfogytam. Én, a pszichológus. De a túlterheltség alól nem ment fel a szakma, csak abban segít, hogy túléljem, hogy megtaláljam a megújulás útjait. Hogy ne süllyedjek mélyre, hogy az küszöbön integető sötétségre rá tudjam vágni az ajtót. De attól még bitang nehéz, és tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Rengeteg ember érzi ezt, de most én az anyákról fogok írni. Azokról az anyákról, akik megszakításokkal egy éve otthon vannak 1-2-sok gyerekkel, teljesíteni akarnak minden irányban, de lassan elfogynak.

Másfél éve sokan mondták elismerően, hogy ejha, 3 hat éve aluli fiúval leszek otthon 2 hónapot a pici születése miatt. Aztán ebből lett 14 hónap, 2-2 hónap megszakítással, mikor 1 vagy 2 tudott oviba járni. Néha végignézek magamon, és figyelem, mi van bennem. Mi fáj? Megkérdezem ezt a hasonló helyzetben lévő barátoktól is, és mind ugyanarra jutunk: az, hogy nem tudunk olyan anyák lenni mindig, amilyenek szeretnénk. Sejthető, hogy én egy igencsak nyitott, extravertált ember vagyok, aki a társaságból, a programokból töltődik, és ezt az energiát adhatom tovább: a gyerekeimnek és a klienseimnek. Sőt a legfőbb erőforrásom a hitem mellett a párkapcsolaton, hisz a férjem a lelki társam, a legjobb barátom. Ha vele tudunk időt tölteni és együtt lenni a gyerekek nélkül, akkor minden rendben van. De most? Ahogy jönnek, mennek a hullámok, tűnnek el a segítők az életünkből, míg előáll a helyzet, hogy hetek óta négyesben-ötösben vagyunk. Persze megyünk kirándulni, a lehetőségekhez képest igyekszünk a gyerekeinknek élményt adni. De…

Hányszor ültem annak idején óvodapszichológusként kimerült szülőkkel szemben, hányszor beszéltük át, hogy mennyire fontos, az énidő és a párkapcsolati mi-idő. Hogy a gyerekek lehetnek életünk értelmei, a boldogságunk, de erőt nem adnak. Azt nekünk kell adni számukra. Drága Vekerdy drasztikusabban fogalmazott: a gyerekek lerágják a húsunkat, kiszívják a vérünket, és nekünk kutya kötelességünk biztosítani, hogy legyen rajtunk rágnivaló: valahol töltődni.

Nem tudom, ti hogy vagytok, mennyi segítségetek van, mennyire tudjátok hetente-két hetente egy pár órára másra bízni a gyermekeiteket, vagy ha épp dolgoztok, van-e aki segítsen pl elhozni a kicsiket az oviból, suliból… ha van, az csodálatos. Nálunk, és ahogy látom sok családnál, sajnos szinte megszűnt az erőforrás.

A cikk folytatásáért, kattints ide!