Munkaflow

Bélán már huszonéves korában is látszott, hogy hajlamos belefeledkezni a munkába. Mit belefeledkezni, belevetni magát, szárnyalni, flow-zni, kizárni a világot, a többi embert, a saját szükségleteit. Egyetemista korunkban én vittem oda az asztalához a vacsorát, különben minden bizonnyal éhen halt volna. Ha nincs két lépésnyire a vécé, talán arról is megfeledkezik, és… de nem is részletezem. Akkor még tetszett a megszállottsága. Micsoda ambíciók, gondoltam, ez a fiú sokra viszi még egyszer. Többek között ezért is mentem hozzá feleségül.

Béla amúgy nem vitte sokra, legalábbis a szó tradicionális értelmében. Nem keresett temérdek pénzt, nem lett nagyfőnök. Nem érdekelte a hivatali ranglétra, a társadalmi elismerés. Ő egyszerűen végezni szerette a munkát. Pontosabban a „szerette” helyett azt mondanám: ez volt a természete, mintha nem is tudta volna másként csinálni. Mintha egy macskának azt parancsolnád, hogy többé ne doromboljon, vagy egy kutyának, hogy örökre felejtse el az ugatást.

Születtek gyerekeink, ez átmenetileg változtatott a helyzeten. Béla rajongott a kicsikért, a kedvükért gyakrabban hagyta ott a számítógépet. Ám ahogy nőttek, úgy rendeződött vissza a helyzet fokozatosan. Korábban nem tettem szóvá, de két gyerek mellett szép lassan kezdett idegesíteni a mániája, hisz túl sokszor hagyott egyedül. És el is kezdtem beszólni neki. Ő persze nem értette, hisz eddig sose volt vele semmi bajom. Aztán néha dühbe is gurult. Egyre többet veszekedtünk, ő egyre többször mondta le a családi kirándulásokat, a hétvégi utazást, és maradt inkább a gép mellett, mondván: „nagyon el vagyok havazva.” Hogy mennyire meggyűlöltem ezt az egyébként is irritáló mondatot!

Lehet változni?

Úgy éreztem, egyszerűen nem akar velünk lenni, és mi is egyre kevésbé akartunk ővele. Úgyhogy egy szép napon benyújtottam az ultimátumot: vagy visszavesz ebből a tempóból, és jóval több időt áldoz a családjára, vagy fel is út, le is út. Először nem vette komolyan, aztán felfogta, hogy nem viccelek. Akkor megijedt. Visszamondott néhány munkát, és megígérte, hogy a nemet mondás hasznos képességét ezután megtartja majd.

Egy rövid ideig valóban javult a helyzet. Béla még egy terapeutához is elment, hogy szakember foglalkozzon a függőségével, de néhány hónap után otthagyta. „Nem volt jó.” – foglalta össze tömören döntése okát. És nem sokkal ez után a vég is bekövetkezett.

Nem akartam belenézni a levelezésébe, de nem is volt szokásunk, hogy nagyon titkolózzunk egymás előtt. Leültem az íróasztalhoz, azt hiszem, épp kerestem valamit, és ott volt előttem kinyitva az egyik üzenet. Valamelyik ügyféltől jött, és fehéren-feketén az állt benne válaszként, hogy mégiscsak elvállalja a munkát az én férjecském, de Dinának még ne említsd meg, szmájli, nem biztos, hogy örülne, két szmájli.

Tudtam, mekkora horderejű munka ez. Tudtam, hogy egy csapásra minden visszarendeződik majd. És azt is tudtam, hogy én ezt nem bírnám elviselni. Úgyhogy megbeszéltem Bélával – saját magamat is meglepve – roppant higgadtan, hogy váljon az életünk két irányba. Én megyek jobbra a gyerekekkel, ő pedig balra imádott munkájával.

Nem mondom, hogy egyszerű volt, de emberi módon váltunk el. Kamaszfiaink minden hétvégéjüket nála töltötték, amíg nem váltak nagykorúvá és kezdték el élni a saját életüket. Bélának néhány évvel később lett egy barátnője. Nincs kapcsolatunk, így csak remélni tudom, hogy jobban elviseli a munkamániáját, mint én.

Galériánkban olyan csillagjegyekkel találkozhatsz, akik szintén a munka nagy hősei!