– Mikor és hogy döntötted el, hogy fotós leszel?

– 16 éves voltam, amikor anyukám nagyon jó áron jutott hozzá egy digitális géphez, amit kezelni nem igazán tudott. Akkor kezdtem el ismerkedni ezzel a világgal. A gép technikai részei akkor kevésbé érdekeltek, inkább az, hogy egy adott jelenséget hányféleképpen lehet megörökíteni. Gimnáziumban is volt olyan osztálytársam, aki szeretett fotózni és sokszor volt, hogy ugyanazt fotóztuk, de mégis másképp, más megközelítésből és ez nagyon tetszett.

– Gimiben volt valamilyen fényképész társaság, akik egymást húzták, hogy jobb és jobb képek készüljenek, vagy csak később kerültél bele ilyen közegbe?

– Ott még nem volt ilyen. A fotózás mellett a pszichológia érdekelt legjobban, és az volt a tervem, hogy a pszichológia szak mellett párhuzamosan fogom elvégezni a fotóriporteri képzést. Egy ponttal lecsúsztam a pszichológiáról, így előre hoztam a fotóssulit, és közben megláttam, hogy a BME-n van vizuális kommunikáció szakirány alap- és mesterképzésen is. Bennem volt, hogy valamilyen elméleti oktatással megtámogatnám a gyakorlatit, úgyhogy elvégeztem a vizuális kommunikációt. Az egyetemen olyan érdeklődési körű emberek voltak, mint én, ott már volt önképzőkör, közös kiállítások. Közösen gondolkodtunk, segítettük egymást. A pszichológia szakra pedig jóval később került sor: az elmúlt években önszorgalomból jópár előadást végighallgattam az ELTE alap- és mesterképzésén.

– Álltam már a kamerád előtt többször is. Olyan fotóssal, mint te, még nem találkoztam. Nagyon gyorsan dolgozol, nincs időm agyalni a gép előtt, ezért mindig pont olyanok a fotók, mint amilyen az életben is vagyok.

– Ez a riporteri miatt van. Én alkalmazott fotográfiát csak jóval később tanultam. Sokkal jobban érdekeltek a nem beállított dolgok, az események dokumentálásai. A BME-nek volt saját lapja, a Műhely, ami nagyon komoly volt szakmailag is és rendes szerkesztőség jött létre az üzemeltetésére. Náluk kezdtem a fotós pályafutásomat. Később, amikor már a szakdolgozatomat írtam, az Origo meghirdetett egy képszerkesztő-fotós állást, ahová több kör után fel is vettek. Akkoriban nagy dolog volt számomra, hogy a szakdolgozat mellett egy ekkora szerkesztőségben szerezhetek tapasztalatot. Ott gyorsan kellett dolgozni, heti több rendezvény mellett folyamatosan képeket is kellett szerkesztenünk. Az Origo után több női magazinnál dolgoztam, így kerültem a Marquard Grouphoz is.

– Hogy élted meg, mikor már csak a magánügyfelek voltak javarészt?

– Pont a covid időszak elején szűnt meg az állandó munkaviszonyom. Ezzel együtt megszűnt az albérletem is és édesapámnak életmentő műtétre volt szüksége, szóval az az időszak egy elég nagy reset gomb volt nekem az élettől. A munkák szempontjából az egyik felem örült, hogy a magam ura vagyok, a másik felemnek pedig hiányzott a szerkesztőségi légkör és az, hogy legyen biztos, fix bevételem.

– Az aktfotózás is akkor kezdett el érdekelni?

– Az aktfotózásban volt két dolog, ami mindig is érdekelt: a vendégekkel való kommunikáció és bizalom építése, illetve a fénytechnika. Volt a fejemben egy elképzelés, hogy milyen képeket szeretnék készíteni, és abba valahogy nem passzoltak bele a neten szembejövő magassarkús, pózolós képek. Ráadásul van olyan aktfotós kollégám, akinek az ügyfélköre többnyire szeretőkből áll. Nem ismerem sok aktfotós statisztikáit, de úgy éreztem, ebben a műfajban sokkal több van ennél.

Akkoriban volt egy fotóstúdióm, így azt gondoltam, kihasználom a lehetőséget és meghirdettem egy kétnapos ingyen fotózást. Nem akartam agyonretusálni a képeket, hanem inkább a körülményeket (megvilágítás, pózok, nézőpontok) próbáltam úgy alakítani, hogy tetsszen a végeredmény. Mindenkinek meg lehet találni a legelőnyösebb szögét és megvilágítását. Körülbelül húsz nő jelentkezett, mindenféle korosztályból, szóval elég sokan. Fotózás előtt mindenkivel beszélgettünk és rájöttem, hogy ennek a folyamatnak a kommunikációs aspektusa legalább annyira izgalmas, mint a fényképezés. Azt vettem észre magamon, hogy hiába voltam bent reggeltől estig, feltöltődve és nagyon inspiráltan mentem haza. És aztán szépen lassan beindult ez a vonal is.

– Emlékszel-e arra, hogy mi volt a gondolat, ami keresztülcikázott a fejeden, hogy meztelen testeket szeretnél fotózni?

– Sok éven keresztül kaptam kritikát fotósoktól, hogy aki mindennel foglalkozik, az nem foglalkozik igazából semmivel sem. Állandóan azt kérdezték, hogy miért csinálok ennyi mindent? Én meg mindig azt válaszoltam, hogy imádom, hogy ilyen változatos a munkám. Értem, hogy így nem lehetek kiemelkedő esküvői- vagy portréfotós, de nem is törekszem arra, hogy a legjobbak közé kerüljek. Járok többféle továbbképzésre, fontos számomra a folyamatos fejlődés, de emellett szeretném élvezni is azt, amit csinálok. Amikor két évig csak gyerekeket fotóztam, kiégtem benne. Ugyanez volt a folyamatos rendezvényfotózással is. Imádom mindegyiket, de hogy csak egy dolgot csináljak, az nem nekem való. Pont arra kapom a legtöbb visszajelzést, hogy mindenemen érződik az, mennyire szeretem a munkámat és hogy a lelkesedésem viszi magával a vendégeimet is. Nekem ez a fontos, erre tudatosan figyelek.

– A családod mit mondott, hogy aktfotózással is szeretnél foglalkozni?

– Nálunk édesapám volt az, aki mindig nyomon követte, hogy épp mi foglalkoztat szakmailag, merrefelé tart az utam, hogy áll a karrierem. Amikor elkezdtem az aktfotózást, akkor ő már elég beteg volt, úgyhogy erről nem beszéltünk. Mióta nincs velünk, azóta úgy érzem, anyukám kicsit átvette ezt a szerepet, mert állandóan küldözgeti a barátnőinek az olyan magazinokat, amikben szerepelek.

– Nem érzed, hogy előítéletek lennének az aktfotózással kapcsolatban? Az emberek többségében szerintem az a kép van, hogy egy perverz férfi fényképez meztelen lányokat a saját öröméért. Nőként te találkozol ilyen prekoncepcióval?

– Én beszélgettem olyan modellekkel, akik korábban voltak férfi fotósnál és néha azért elég kemény sztorikat meséltek. Úgy gondolom, hogy ehhez a fajta fotózáshoz kell egyfajta érzékenység. Egy férfi fotós és női modell között alapból is más a dinamika, mint két nő között. Az utóbbi esetében sokszor nagyobb a biztonságérzet. Engem a háttér, a történet is nagyon érdekel. Nem ítélkezem és ezt a modelljeim is érzik. Van, aki úgy jelentkezik, hogy majd csak fél- vagy egy év múlva szeretne jönni, és addig rákészül testileg-lelkileg. Ezt is meg tudom érteni, ezt a témát nem kell siettetni, mert az érződni fog a képeken. Amikor megérik az emberben, akkor kell elmenni. Én például nem szeretem magam körül a felhajtást, úgyhogy tíz év fotózás után most jelentkeztem be életem első portréfotózására.

– Férfi aktmodell jelentkezett már nálad?

– Igen, először a kétnapos fotózásra jött egy férfi, ott eléggé zavarban voltam. Utána jött pár megkeresés, de végül nem lett belőlük közös munka. Volt olyan, aki egyenesen soft pornó képeket szeretett volna készíttetni magáról.

– Volt olyan történet, amit még napokig vittél magaddal?

– Igen, többször is. Legutóbb egy étkezési zavarral küzdő nő története érintett meg nagyon. Elég felkavaró testközelből szembesülni ezzel az állapottal. Beszélgettünk sok mindenről, és egy ponton azt vettem észre magamon, hogy próbálok segítséget nyújtani úgy, hogy ő ezt nem kérte tőlem. Bevonódtam érzelmileg, de azóta helyre tettem magamban a dolgot. Vagy például többen jöttek már úgy, hogy fiatalkorukban szexuális abúzus áldozatai voltak. De vannak vidámabb történetek is. Múlt héten például külföldről repült hozzám egy 85 éves hölgy, aki elmondása szerint most jutott el oda, hogy megszeresse a testét, ezért szeretné velem megörökíttetni magát. Imádom.

– Ha valaki megkérdezi, hogy ki az a Hámori Zsófi, akkor mit válaszolsz?

– Az interjú témája után adja magát, hogy a saját nőiségemhez és a testemhez való viszonyulásomról is beszéljek, amikor felteszed ezt a kérdést. Különben is mostanában foglalkoztat ez a téma. Gyerekkoromban elég fiús lány voltam, az Állami Balettintézet órái mellett karatézni és kick-boxolni jártam. Ma magamnak szerelem a bringámat és a vakumat, és közben rúzs nélkül ritkán lépek ki az utcára. A szüleim között kicsit felcserélődtek a klasszikus nemi szerepek. Több mint 10 évig volt PCOS-em, ami egy a nőiesség megélését erősen befolyásoló zavar. Terápiában dolgoztunk az anyasághoz való viszonyulásommal, és amikor ez a kérdés helyre került bennem, akkor az összes tünetem megszűnt. Ezek mind befolyásolták azt, hogy mi az én saját megélésem a nőiségemmel kapcsolatban, és így már az is szépen kirajzolódik, hogy miért vonz ennyire az aktfotók és a mögöttük rejlő történetek sokszínűsége.

Hámori Zsófia további fotóit a lenti galériában tudod megnézni!