12 éves voltam, amikor először láttam a Hairt. Akkor még habos-babos volt a lelkem – többé-kevésbé –, valahogy el nem tudtam képzelni, hogy egy film rossz véget is érhet. Még az utolsó percekben, közvetlenül a Let the Sunshine alatt is azt vártam, hogy Claude időben visszaér a laktanyába, és suttyomban helyet cserélnek a vagány, önfeláldozó Bergerrel. Nem így történt, én pedig könnyek között nyugodtam bele, hogy – Csáth Gézát idézve – vannak mesék, amelyek rosszul végződnek.

Ez a mese a valóságban is szomorúan végződött. Váratlanul, tragikusan, nehezen emészthetően. A nekrológírás az élők kötelezettsége, s bár nem ismerhettem a színészt személyesen, kicsit olyan érzéssel küszködöm, mint amikor egy régi jó ismerőst veszítünk el – újra.

Egy biztos, ha Treat Williams csak a Hairt forgatta volna le, már azzal is örökre beírja a nevét a filmtörténelembe. Kópé mosolyú, öreg hippi, akitől egy világ tanult meg stílusosan asztalon táncolni: nyugodj békében.

GALÉRIÁNKBÓL MEGISMERHETED TREAT WILIAMS ÉLETÉT!