– Költészet és színház. Ez a két meghatározó irány a pályádon. Látszólag nagyon ellentétes attitűdöket jelentenek. Hogyan férnek meg mégis benned?

– Felnőttként tűnt csak fel, hogy mindkét vonal elég korán jelen volt az életemben. Bölcsődében, óvodában a sok szereplés, kisiskolásként a megnyert meseíró versenyek, aztán mintha élből elvágták volna mindkettőt, csak bő 2 évtizeddel később bukkantak fel újra. Egyik sem tudatos, intézményi keretek között tanult formában lett része az életemnek, hanem sokkal inkább – öntudatlanul is – terápiás céllal nyúltam ezekhez a kreatív önkifejezési formákhoz. A vers jelent meg előbb, aztán az évek alatt azon kaptam magam, hogy két kötet is megtelt. Számomra az érzéseim feldolgozásának egyik eszköze a vers. Sok traumatikus élményt, sérülést képes voltam megszelídíteni és átformálni magamban az íráson keresztül.

Míg az írás önmagam megismeréséről szól, addig a színház inkább az önfejlesztésről. Valójában mindig szorongtam, féltem mindenfajta szerepléstől, emberek előtti megnyilvánulástól, iszonyat lámpalázas ember vagyok. Ezért aztán 2019-ben csatlakoztam egy helyi felnőtt társulathoz, aminek idén márciustól a vezetője is vagyok. Szeretem a kihívásokat, s időről időre a komfortzónámon kívülre rugdosni magam.

– A közelmúltban elnyerted az Ajtót nyitok a mára országos verspályázat fődíját. Több mint 300 pályázó közül az első lettél. Hogyan hatott rád ez az elismerés?

– Rájöttem, hogy mennyire nem tudom fogadni az elismeréseket. Persze, álszent sem akarok lenni, nagyon jólesett, hogy a zsűri értékesnek találta a beküldött pályamunkám, de azt hiszem még mélyebben megérint, amikor egy idegen lány rám ír személyes üzenetben, hogy élete egyik mélypontjáról húzták ki az írásaim, azóta újra jár közösségbe, sőt maga is írni kezdett. Vagy szintén egy idegen srác fotót küld arról, hogy az irodája falára van kitűzve az egyik versem mint mottó, ami átlendíti a nehéz napokon. Megtisztelő, amikor színészi pályára készülő diákok keresnek meg azzal, hogy a versemet vinnék felvételizni. Jó érzés csatlakozni olyan segítő szervezetekhez, kezdeményezésekhez, mint a Fedél Nélkül vagy a Mélymerülés utcalap és egy-egy írással hozzájárulni a küldetésükhöz.

– Kiknek írsz?

– Senkinek, tehát bárkinek. Nincs küldetéstudatom. Kifejezetten ellene vagyok a „mit akart mondani a költő?” – jelenségnek. Az egyetlen releváns kérdés inkább az – én is így olvasok –, hogy „Mit mondott nekem ez a vers?”. Szeretem, amikor megosztják velem egy-egy írásom kapcsán az emberek, hogy ők hogyan értelmezték a szöveget. Kifejezetten élvezem, amikor visszajut hozzám valami teljesen random megoldás vagy jelentéstartalom, amire én sosem gondoltam volna. Örülök, hogy ilyen jól értenek félre.

– A verseid rendkívül személyesek, bensőségesek. Nem okoz nehézséget az ilyen mértékű kitárulkozás?

– Nem. Már csak azért sem, mert a verseim általában egy pillanatnyi állapotot, érzést írnak körül, jobb híján én elneveztem „impulzus költészetnek” és nagyon félrevezető lenne ezek alapján a személyiségemre asszociálni. Általában a negatív gondolatokat, érzéseket, intim megéléseket sokkal nehezebben adjuk ki magunkból, mert félünk a reakcióktól, hogy még lejjebb taszítanak, vagy ha kimondunk valamit, annak súlya van.

Tagadás és elfojtás-kultusz van, elég, ha az ember megnézi a közösségi oldalakról áradó idillt. Mégis vezető helyen vagyunk öngyilkosságban, depresszióban, gyógyszer-, alkohol- és drogfüggőségben, és ebben azért felfedezhető némi ellentmondás. Nekem fontos célom leleplezni – elsősorban magam előtt – az élethazugságaimat. Szeretem minél egyszerűbben, nyersen, sallangoktól mentesen megfogni az adott pillanatot, aztán útnak ereszteni egy versben. Aztán innentől már semmi dolgom, majd az olvasó (befogadó) eldönti, mihez kezd vele.

– Kecskeméti alkotó vagy. Mit tapasztalsz, a digitális jelenkorban létezik még különbség a vidék és a főváros adta lehetőségek között?

– Nehezen tudnék érdemi választ adni erre a kérdésre, mert nem mozgok azokban a körökben, ahol az írással érvényesülni lehet. Noha a digitalizáció elősegíthetné az érvényesülést, sajnos ma Magyarországon (vidéken és a fővárosban egyaránt) inkább a kultúrpolitika az, ami a támogatási rendszerével döntően befolyásolja, kiből mi lesz, kinek a gondolatai, üzenetei kapnak nyilvánosságot, és kié kerül háttérbe, elnyomásra. Ez vidéken is szépen nyomon követhető, sőt, talán még látványosabban, mert általában ugyanazok a párt- vagy önjelölt arcok diszponálnak a helyi kulturális élet megmozdulásai, eseményei fölött, akár évtizedeken keresztül. Ugyanakkor azt gondolom, hogy aki tehetséges, egyedi hangja, üzenete van, és kitartóan próbálkozik és tudatosan építi magát, az előbb vagy utóbb biztosan érvényesülni tud valamilyen szinten, ha akar. Bennem ekkora elhivatottság nincs, és a címkézést sem szeretem. Ne azért olvassa el bárki egy versem, mert ott van, hogy „költő”, hanem mert az első sora után úgy érzi, ettől kaphat valamit. Én nagyon pozitívan állok a fiatalabb nemzedékekhez, őket már nem lehet megetetni minden szarral, és a mobilitásuknak, nyelvtudásuknak, nyitottságuknak hála tovább látnak a populizmusnál.

– A legutóbbi rendezésed egy Lars von Trier darab, a Dogville, melyben magad is játszol, a Vastaps Társulat tagjaként. Miért éppen erre esett a választás?

– A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadásában láttam 3 éve ezt a darabot (bevallom, akkor a filmet még nem ismertem) és óriási hatással volt rám. Azt éreztem, hogy ez a kiszolgáltatottságról, visszaélésekről, emberi eltorzulásokról szóló történet bárhol megállja a helyét, de kifejezett párhuzamot mutat a saját kisvárosi életemmel is, ezért nagyon szerettem volna, ha Kecskeméten be tudjuk mutatni. A darab erőssége, hogy végig olyan morális kérdéseket feszeget (befogadásról, idegengyűlöletről, hatalmi helyzetekről, erőszakról, bosszúról), amelyekre elméleti szinten nagyon könnyen rávágjuk mindannyian az erkölcsileg helyes választ. Csakhogy az előadás végig vezet bennünket egy gyakorlati példán, ahol szépen lassan kiderül, hogy az ember sajnos mennyire kiszolgáltatott az ösztöneinek, és milyen nehéz is felülemelkedni önmagunkon. Azt hiszem, nem árulok el titkot azzal, hogy ez a darab során nem is sikerül senkinek. A Dogville egy morális kísérlet, amiben mindenki elbukik. Erős görbe tükör a ma emberének.

– Mit szeretsz a legjobban a színházban?

– Amikor nézem azt, hogy reális időben, ott helyben történik, ezáltal – a filmekkel ellentétben – teljesen beszippant. Persze nem minden színházra igaz ez, alapvetően az alternatív, kortárs vonal vonz. Én abban hiszek, hogy a színháznak a jelenre, az emberekben és a társadalomban aktuálisan formálódó, olykor feszítő, égető problémákra, kihívásokra, tendenciákra kell reflektálnia a maga eszközeivel. Amikor játszom, akkor a legnagyobb élmény – hogy az írás teljes kitárulkozásával ellentétben – nem önmagam vagyok, még ha az ember minden szerepét a saját szűrőjén át formálja is meg. De közben lehetőség van olyan gondolatok, aktusok, érzelmek, cselekvések megfogalmazására, vagy megformálására, ami Bajáki Zsaninak eszébe se jutna, vagy sosem merné felvállalni. Míg a versek kapcsán azt élem meg sikernek, ha hosszabb idő elteltével is önazonosnak érzek egy-egy írást, a színjátszás során éppen annak örülök, hogy a lehető legtávolabb kerülhetek attól a folyamatos zajtól, ami bennem van. Aztán olyan is akad, amikor a kettő valahogy összeolvad, a Magánykiadás című verses monodrámámban például a saját írásaim mentén vannak összefűzve történetek az életemből, így a színpadon végül saját magam viszem a boncasztalra.

– Milyen kihívásoknak nézel elébe? (Milyen terveid, céljaid vannak?)

– Szeretném, ha a társulatunkkal meghonosíthatnánk Kecskeméten az alternatív, kortárs színjátszás alapjait, és minél több olyan darabot színpadra állíthatnánk, ami túlmutat a most elérhető operák, operettek, musicalek világánál. Közben lassan összeáll a harmadik kötetem anyaga, ami az elmúlt 2 év verseit tartalmazza majd, talán az eddigi legkiforrottabb stílusban. Hogy utána írok-e még, azt nem tudom, egyelőre túl boldog vagyok hozzá.