Ha valaki, akkor én aztán tényleg imádom a karácsonyi időszakot! Minden apró részletével, - a rosszakkal is-, illatával, nyüzsgésével, varázsával együtt. Soha nem tudtam elképzelni például, hogy ezt az ünnepet a családomtól messze, mondjuk egy karibi szigeten töltsem, miközben tudom, hogy otthon valaki épp most teszi fel a csúcsdíszt a karácsonyfára. Most sem érzek másként ezzel kapcsolatban, mégis pár hete valamiért megszületett a fejemben a gondolat, hogy idén ne állítsunk otthon fát.

Azt otthon alatt értsd azt, hogy abban a kábé 40 négyzetméteres kuckóban, ahol egyelőre ketten élünk a férjemmel, és ahonnan már nagyon vágyunk tovább menni; de ahova eddig minden évben tisztességgel bezsúfoltuk velünk egy fedél alá a húsvétot, a karácsonyt, és az egyéb ünnepeket is. Nálunk az ünnepekre való készülődés szerves részét képezi, hogy én órákat töltök a mini méretű konyhánkban, és ha nem is a karácsonyi menüt, de egy januárig kitartó sütemény mennyiséget előre legyártok – ezt vállalom én a nagy családi felhajtásból, amúgy tökre nagy örömmel és szeretettel. Hosszú napokat foglalkozom süti és házi szaloncukor készítéssel, az ajándékok kitalálásával, beszerzésével; az adventi dekorációval, a díszekkel, meg mindenféle csuda jó dologgal, és mire eljön a faállítás ideje, már rendszerint totál ki vagyok purcanva, de még abból is 80-20 arányban kiveszem a részem. (Én vagyok a 80, ha nem találtátok volna ki.) Hogy miért csinálom mindezt? Nem tudom pontosan. Mert szeretem, ha az otthonunk tényleg otthonos, még ha aprócska is, az év minden időszakában; vagy mert ezt hoztam otthonról; vagy mert csupán szeretem mindennek megadni a módját? Vagy mindegyik egyszerre.

Mire mindennel végzek az ünnepek kezdetéig, akkor következik a nagy sóhajtás, - ami nem az én, hanem a férjem száját hagyja el: „olyan szép minden, csak kár, hogy nem leszünk itthon!”.

Erre én rendszerint rákontrázok, hogy oké, hogy az ünnepek alatt nem leszünk, de januárban is lehet még gyönyörködni a szépen feldíszített fában, amikor megjövünk a szüleinktől...

Ilyenkor ugyanis nálunk rendre megkezdődik a nagy „országjáró program”: sorra lelátogatjuk a szülőket, nagyszülőket, unokatesókat.

Szóval most komolyan: minek tízezrekért megvenni a fát, - legyen az vágott, vagy akár gyökeres, - hogyha nem álljuk körbe szenteste, ha amúgy állandóan csak kerülgetjük a lakásban? Hiszen feltuszkolni a harmadikra már önmagában is a kínok kínja, megszabadulni tőle, pedig finoman szólva is macerás. Ez utóbbiról majd talán még értekezem egy másik cikkben. Azt már majdnem el is fejeltettem megemlíteni, hogy azért a pár nap látványért cserébe, még hónapokig vadászhatjuk a lakás apró réseiben megbúvó tűleveleket is! A műfenyő nálunk szóba sem jöhet, és miért is jönne, ha önmagát a máskor amúgy cseppet sem terhes procedúrát akarjuk most megspórolni? Szóval idén csak néhány dísz kerül elő az évek alatt már gigászira nőtt karácsonyi dobozból, és maximum néhány piacon vett fenyőágra fog felkerülni, ami majd az asztalunk közepét díszítheti. Csak hogy a hangulat és az illat továbbra is meglegyen, amikor itthon vagyunk és nem otthon, vagyis amikor haza jövünk a szülőktől, ami kicsit még mindig a mi otthonunk is, ahol minden évben vár még minket a gyerekkorunkra emlékeztető karácsonyfánk.