Az a cikk az ÉVA magazin 2023. évi 1. lapszámában jelent meg először "Tabuk nélkül - interjú dr. Benkovics Júlia szülész-nőgyógyász szakorvossal" címmel.

Tudtad, hogy a korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

Egy nőgyógyászati rendelő nem éppen az ember kedvenc helye. A vizsgálatokról most ne is beszéljünk, éppen elég a szóbeli kommunikációval megküzdeni. Előfordul, hogy a hosszú ideje érlelgetett kérdést végül inkább fel sem tesszük, mert annyira kínos, nem vagyunk biztosak benne, hogy ide tartozik, vagy látjuk az orvoson, hogy rohan. Sokunknak legalább ilyen nehéz a hozzánk intézett kérdésekre őszintén válaszolni, például a szexuális életünkkel kapcsolatban. Nem biztos, hogy értjük az elhadart diagnózist, de nem akarunk sutának tűnni, ezért inkább nem bolygatjuk a dolgot. Mindezek a nehézségek viszont varázsütésre megoldódnak, ha a nőgyógyászati rendelést áttesszük a közösségi médiába.

Erre érzett rá dr. Benkovics Júlia szülész-nőgyógyász szakorvos, amikor elindította nőgyógyászati kérdésekkel foglalkozó Instagram-oldalát. Megdöbbentő látni, hogy ezen a platformon a nők milyen őszintén és szégyenérzet nélkül teszik fel kérdéseiket a leginkább tabusított témákban is, és micsoda megnyugvást ad nekik, hogy – a kommentekből érezhetően – nincsenek egyedül a problémájukkal.

„Tudtok ajánlani egy jó nőgyógyászt? De nő legyen!” – megszámlálhatatlanul sokszor hallottam már ezt a kérést. Az Insta-oldalad népszerűségében szerintem annak is van szerepe, hogy nő vagy.

Az Instagram egy nagyon közvetlen platform, ahol a nők a saját személyes élményeiket is szeretik megosztani. Sokszor kapok olyan üzenetet, hogy például olvastak nálam az endometriózisról, utánajártak, és kiderült, hogy azzal küzdenek. Ez a legjobb élmény, amikor valamiben tényleg tudtam segíteni. A nők valóban gyakran azt feltételezik, hogy egy női orvos érzékenyebb, és könnyebb neki elmondani a női egészséggel kapcsolatos problémákat. Én úgy látom a szakmán belül, hogy teljesen mindegy, valaki férfi-e vagy nő, ami igazán számít, az az empátia és a szaktudás – ez pedig nincs nemhez kötve. A férfiak között is vannak gyengéd, empatikus nőgyógyászok.

A posztjaidat olvasgatva feltűnt, milyen sok tévhitet és elavult, régi beidegződést kell helyre tenned. Mi az, amivel a leggyakrabban találkozol?

Sok-sok évszázadon át hallgattuk, hogy a női nemi szerv erkölcsi tekintetben és fizikálisan is piszkos és veszélyes. Még mindig tartozik ehhez egyfajta társadalmi stigma: ha valaki nem eléggé fürdött meg, biztos attól lesz beteg. Éppen ezért rettentően nehezen engedjük el az intimmosakodók és a túlzott hüvelymosás témáját. Pedig a női nemi szervet egyáltalán nem kell habosítani és fehérre sikálni, mert pont úgy jó, ahogy van. Nagyon nehéz megérteni, hogy a 21. század orvoslása az élőflóra és a mikrobiom nagy felfedezései körül forog, amiből tudjuk, hogy egy idő után az ember a fürdéstől nem tisztább lesz, hanem csak kiirtja a baktériumflóráját és a mikrobiomját. Hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy a túl sok fürdéstől a hüvelyünk rosszabbul működő lesz.

A régről hozott, ártalmas rutinok mellett vannak új őrületek is, mint például az a TikTokon terjedő ötlet, hogy kenjük a menstruációs vért az arcunkra, mert attól szebb lesz a bőrünk. Ezzel is foglalkoztál az egyik posztodban.

Az ilyen „játékos érdekességekbe” ritkán állok bele, az a fontos, hogy ártalmas tabuk és tévhitek ne maradjanak a köztudatban. Például, hogy azért vetéltél el, mert lefeküdtél a házastársaddal, vagy azért lett koraszülésed, mert kitakarítottál – ezek az igazán fájó és nőket hibáztató tévhitek, amelyek a több száz éves szokásjogból maradtak ránk. Nagyon sokszor, ha valami balul sül el, a társadalom automatikusan a női testet hibáztatja, és a nők is hajlamosak magukban keresni a hibát. Például „azért lett hüvelygombám, mert nem tisztálkodtam elég rendesen”, vagy „azért vetéltem el, mert elmentem abba a buliba”. A valódi terhet ezzel cipeljük, az önhibáztatással és egymás hibáztatásával, ezt kellene végre kiirtani a fejekből.

Gyakran a mozgás is mumusnak van kikiáltva, akár a várandósság alatt, akár a szülés után.

Ezzel kapcsolatban is egy több generáción átívelő, veszélyes tévhitet kell leépíteni, ezért sokat írok a témáról. A magyar kultúrában inkább a kismamák etetése és kímélése szerepel, holott egy diétázó, nagyot sétáló kismama adott esetben egészségesebb lesz, mint akit jóllakatunk és leültetünk a kanapéra. Az, hogy kismama korban sportolunk, bizonyos terhességi komplikációk esélyét és életveszélyes szövődmények előfordulását bizonyítottan csökkenti, míg a mozgásszegény életmód pluszrizikót jelent a várandós nőknek.

Mik a tapasztalataid az offline rendelői életről? Ott mennyire mernek a nők őszinték lenni?

Az egy nagy vesszőparipám – amit több nemzetközi kutatás is alátámaszt –, hogy a fájdalmas szexuális együttlét majdnem minden nőnél előfordul élete során. Ez egy tipikus tabutéma, ami sok szenvedést okoz és maguktól nagyon nehezen beszélnek róla. Csak a közelmúlt óta van benne a nőgyógyászati interjúban az, hogy külön kérdezzünk rá, esetleg fájdalmat okoz-e egy szexuális együttlét. Sokan szégyenkeznek és úgy gondolják, az egész esetleg azért van, mert frigidek. Ez megint csak egy olyan csomag, amit hozunk magunkkal: természetesnek vesszük, hogy néha fáj a szex, a nők pedig egyébként is bírják a fájdalmat. Amikor orvosként rákérdezünk, sokszor percekig mesélnek arról, mi fáj, hogyan és hány éve. Veszélyes dolog, hogy sokszor a nők azt gondolják, azért fáj, mert stresszesek vagy mert már megint nem mentek el mozogni. Rögtön beindul az önhibáztatás, közben lehet, hogy egy ciszta okozza a fájdalmat. Fontos, hogy a lelki tényezőket csak akkor tehetjük felelőssé egy testi panaszért, ha egyébként a fizikai tényezőket biztosan kizártuk. Sok olyan fizikai eltérés van, ami hatékonyan kezelhető, és ezáltal csökkenthetők a fájdalmas szexuális együttlét panaszai.

Nagyon megragadott az a mondat, amit az egyik posztodban olvastam: „Az orvoslás, a tudomány formálódik, próbál újra emberarcot ölteni.” Mit értesz ezalatt pontosan?

Az orvosi etika és az orvos-beteg viszony nagyon sokat változott az elmúlt évszázadok során. A régi, paternalisztikus orvoslás abból állt, hogy az orvos megmondta, melyik gyógyszert szedd be, és kész. Ebből a beteg nem tudta meg pontosan, mi a baja és mit tehetne ő maga, hogy jobban legyen, hanem egyszerűen megbízott ebben a külső döntésben. Most már azt gondoljuk, hogy az orvos-beteg viszony egy tájékozott beleegyezésen alapuló partneri kapcsolat, amelyben mind a két fél egyenrangúként vesz részt. Ez nagyon sok beszélgetést igényel, ez jelenti az emberarcúságot. Meg kell ismerni a páciens értékrendjét, vágyait, hogy miben szeretne javulni, és mi az, amiben inkább kompromisszumot kötne. Muszáj visszatérni az „egy az egyhez” orvosláshoz, amikor őszintén a beteg problémáját szeretnénk megoldani, és nem egy tankönyvi esetet. Emellett egyre több kutatás mutat abba az irányba, hogy ne mindig a legnagyobb ágyúkkal kezeljük a betegségeket, ne rögtön a gyógyszerekhez és a szikékhez nyúljunk, hanem először próbálkozzunk az életmód-terápiával – ide tartozik például a táplálkozás, a sport és a stresszlevezetés kérdése. Egyre inkább visszaépül a gyógyításba az a régi fajta életmódorvoslás, amit a 20. század orvosai hajlamosak voltak elfelejteni.

A szülőszobán is jelentkezik ez a szemlélet?

A paternalisztikus orvoslás egyre inkább kiszorul a szülőszobákról is. A közös döntések, a beszélgetés és az egyéni értékrend figyelembevétele az, amit a kortárs orvosi etika javasol. Maga a szülőszobai hangulat és a közös cél is megváltozott: most már nem elég egy szülést túlélni, mint mondjuk ötven éve. Ma már az egy teljesen reális és jó elvárás, hogy az anya testileg és érzelmileg jelen legyen a szülésben, azt aktívan átélve. Az a cél, hogy ne csak letudjunk egy szülést, hanem az egy igazi emberi élmény maradhasson, és az orvoslás csak a háttérben lévő biztosítást nyújtsa ahhoz, hogy a természet tudja tenni a dolgát.