Szögezzük le az elején, hogy nem vagyok egy szorongó anyatípus, a védőnő folyton azt mondta nekem, amikor még pici volt a kislányom, és rendszeresen jártunk, hogy olyan vagyok, mint egy kétgyermekes anya. Szóval úgy érzem, sikerült elég lazán állnom a dolgokhoz, de persze belül gyakran kérdezem meg magamtól azt, hogy talán inkább csak túl lusta vagyok mindennek utánanézni és 600 oldalt elolvasni, kikutatni?! Nem tudom, mindenesetre való igaz, hogy nem görcsöltem túl semmit, de pár dologra azért tudatosan készültem. Szülés előtt konzultáltam például szoptatási tanácsadóval EGYSZER, így minden simán ment ezen a területen, és képben voltam, hogy melyik hónapban hol kell körülbelül tartani a mozgásfejlődésben, a hozzátáplálásban pedig nem találomra vettem elő a hűtőből a dolgokat, hanem kitaláltam, hogy mi lesz a sorrend a kóstoltatásban, és miért. Viszont fogalmam sincs, hogy pontosan hány foga van a kislányomnak jelenleg, és amikor egy nyálas gumicukor kiesik a szájából (igen, rendes cukros), és felveszi a földről, majd újra beteszi a szájába, nem rettenek meg, maximum annyit mondok, hogy legközelebb inkább kérjen újat.

A szobatisztasággal kapcsolatban jó ideig nem volt semmilyen parám, de amikor júniusban rádöbbentem, hogy szeptemberben kezdődik az óvoda (ekkor ő 2 hónap híján 3 éves lesz), és még nagyon messze állunk attól, hogy ne legyen szükség pelenkára, kicsit elkezdett bennem mocorogni valami.

Most először éreztem azt, hogy egy kicsit parázom, hogy mikor lesz szobatiszta, és hogy mit kell tennem ezért

Már másfél éves korában beszereztük a bilit és a WC-szűkítőket, csak hogy legyen szem előtt, és ha érdekli, megmutassuk. Onnantól kezdve voltak időszakok, amikor rendszeresen reggel-este pelenkacsere környékén bele is pisilt, de aztán teljesen elzárkózott tőle. Nem is erőltettük sosem, hiszen még pici, de aztán irtó gyorsan (nyilván fogalmam sincs, pontosan, mikor), de 2 és fél éves lett, és ugyanúgy nem tartottunk sehol. A bölcsis barátnője pár hónappal idősebb, így ő már átszokott a WC-re, és mivel gyakran szerette elkísérni, neki is sikerült néhányszor, de azért ez még nem vált szokássá.

Aztán elérkezett a négyhetes bölcsiszünet ideje, és a nagy pillanat, amikor úgy éreztem, itt az idő nekem is jobban odatenni magam!

A négy hetet úgy osztottuk fel, hogy az első héten a férjem volt szabadságon, és töltötte vele a napokat, miközben én dolgoztam, aztán jött egy nagyszülős pár nap, egy hét nyaralás, majd pedig következett az én szabadságos hetem. Az első és második héten az otthon töltött időben természetesen már nagylányos bugyikban töltötte, és nagyon sokszor ment minden flottul, szólt, ment, de jópár alkalommal pisilt is be játék közben. Aki épp vele volt, az mindig nagyon kihangsúlyozta, hogy szóljon, ha kell WC-re mennie, és nagyon-nagyon meg is dicsérte, ha így is tett. Aztán eljött a várva várt nyaralós hét, amikor is a terveink szerint utazás vagy éttermezés idején pelenkát fog viselni, de amikor csak lehet, akkor már nem, és folyton készenlétben állunk. Viszont ekkor teljesen átkattant benne valami, és hiába volt rajta pelus, mindig szólt, és ha pisilnie kellett, le akarta venni, és ment a WC-re. Ha mégis adtunk rá, mindig tiszta pelenkát vettünk le, így 3 nap után rájöttünk, hogy tulajdonképpen fölösleges a pelenka, és bugyiként használja. Amikor hazafelé a 7 órás úton már nem adtuk rá, aggódtunk, hogy ez nem lesz-e túl sok, de a megállók alatt sikerült mindig elvinni pisilni. A következő héten már úgy flangáltam és programoztam vele, hogy csak a táskámban volt egy darab pelus, ha mégis úgy adódna, hogy kell, de sosem volt rá szükség. Tapasztalt anyukák számára ez biztosan nem túl izgalmas, hiszen minden gyermek egyszer szobatiszta lesz, ám azoknak az anyukáknak, akik még a projekt előtt állnak, tényleg szeretném kihangsúlyozni, hogy a gyerekek tényleg megérnek rá, és az erőltetéssel nem megyünk semmire, ugyanakkor nekünk is részt kell benne venni. Talán szerencsések is voltunk, talán épp jól jött ki a bölcsiszünet ideje és a kora is, de valahogy álmomban sem gondoltam, hogy ez ennyire sima ügy lesz.