A legutóbbi népszámlálás szerint az ország lakossága 334 ezer fővel csökkent 2011-hez képest. De még ennél is meglepőbb szám, hogy míg néhány évtizede későinek számított, ha egy nő a harmincas éveiben vállalt először gyereket, a mai nők 35-40 évesen szeretnének először szülni. Nem mellesleg a kamasz fiúk 45 éves koruktól tervezik az apaságot. Ezekkel az adatokkal nyitotta meg az Átalakuló gyermekvállalási magatartás: mi változik, mi nem és miért? című előadást László Flóra, a CEU Társadalmi Felelősségvállalási Irodájának vezetője. A másfél órás rendezvényen nemcsak a szomorú statisztikákat mutatták be, hanem a számok mögötti tendenciákat is, majd arról is szó volt, hogyan lehetne valóban növelni a gyerekvállalási kedvet.

Az első és második gyerek nélkül nem születik meg a harmadik

Nemrég, mikor a nagycsoportos kislányom az ovis barátnőivel játszott, fültanúja voltam egy beszélgetésnek, amelynek az volt a témája, hogy ki hány gyereket szeretne majd felnőtt korában. Miközben mosolyogva hallgattam őket, akaratlanul is arra gondoltam, még fogalmuk sincs róla, hogy ez az ártatlan kérdés mennyire fontos téma társadalmi és politikai szinten, különösen az elmúlt években. Mert miközben a szociológusok és demográfiai kutatók kongatják a vészharangot, hogy öregszik a magyar népesség, a nők szülési kedve egyre csökken. Spéder Zsolt, a PTE BTK Demográfia és Szociológia Doktori Iskola vezetője és a European Association of Population Studies tiszteletbeli elnöke is azzal kezdte előadását, hogy ismertette a teljes termékenységi arányszám (TTA) cseppet sem pozitív alakulását. Ez a mutató nem egyenlő a megszületett gyerekek számával (bár nyilván korrelál vele), hanem azt fejezi ki, hogy 1000 nő élete folyamán hány gyermeket szülne. 1990-ben 1,86 volt a teljes termékenységi arányszám, mert 1000 nőre 1864 újszülött jutott, de ez 2022-ben lecsökkent 1,52-re. Ezzel összhangban pedig míg 1990-ben 125 ezer gyermek jött világra Magyarországra, 2022-ben már csak 88 ezer.

Ráadásul nemcsak a szülési kedv csappant meg, hanem a családalapítás időpontja is eltolódott, amit jól mutat a korspecifikus termékenységi arányszámok görbéje, melyen a nők életkorára bontják a gyerekszületések számát. 1990-ben még 24 évesen szültek a legtöbben, illetve a nők 80%-a 18-30 éves kora között vált anyává. Mostanra ez az idősáv nem egyszerűen eltolódott, hanem megnyúlt, a görbe ellaposodott, ami jól jelzi, hogy a társadalom individualizálódik, vagyis (nagyjából) mindenki maga dönti el, mikor szeretne gyereket szülni.

Az elmúlt évtizedek harmadik fontos változása, hogy már nem a kétgyermekes családmodell a domináns. Egyre nagyobb százalékban vannak a gyermektelenek és az egy gyereket vállalók, miközben a három- és többgyerekesek aránya nem változott szignifikánsan. Ahhoz viszont, hogy a népesség elöregedése megálljon, sőt jó esetben visszaforduljon, a nagycsaládosok számának kéne növekedni, és a termékenységi arányszámot feltornázni 2,1-re, ami egyelőre nagyon elérhetetlennek tűnik.

Nem magyar átok

De ez a tendencia nemcsak nálunk jellemző, hanem Európa-szerte, sőt az öreg kontinensen túl is, tehát ahogy Spéder Zsolt mondta, „nem magyar átokról van szó”. Az viszont igen, hogy nálunk igencsak aggasztóan alakul a nyugdíjasok és a születésszámok aránya, ami a Ratkó-időszaknak köszönhető. A Ratkó Anna nevéhez fűződő népesedéspolitika eredménye volt, hogy 1950-56 között kiugróan sok gyerek született, és mivel az ő felnőtt korukban ismét szülésösztönző intézkedéseket vezettek be, az 1974-es és 1975-ös év is demográfiai csúcsot hozott (ők a Ratkó-unokák). Ám a dénunokák már messze nem születtek meg ilyen nagy számban.

És hogy miért? Egyrészt a 2008-as világválság elmosta a gyerekvállalási kedvet, hiszen a gazdaság mindig is fontos faktor ezen a téren. Nem véletlen, hogy jelenleg a COVID és a pandémia utáni recesszió is érezteti negatív hatását. De az anyagiak túl a párkapcsolatok átalakulása is hatással van a gyerekek számára. A statisztikákból kiderül, hogy a 30-as nők között egyre nagyobb arányban vannak azok, akik egyedül vagy élettársi kapcsolatban élnek, nem házasságban. Bár ma már a válás is szinte mindennapos, általánosságban azért az élettársi kapcsolat még mindig törékenyebb, bomlékonyabb, márpedig a tudatos gyerekvállalás egyik alappillére a kiszámítható és boldog párkapcsolat. Fontos tényező ezen kívül, hogy egyre több nő választja a továbbtanulást, és az egyetemes demográfiai összefüggés, hogy a magasabb végzettségűek átlagosan később és kevesebb gyereket vállalnak. Kivételek persze mindig akadnak, anyósom például mérnökként 4 gyereket nevelt fel, nekem pedig főiskolai diplomám mellett 3 kislányom van. De tény, hogy „a felsőoktatás alternatívát kínál a felnőtté válásra” – ahogy az este másik előadója, Szikra Dorottya, a HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont vezető kutatója, a bécsi CEU Gender Studies tanszékének vendégprofesszora is mondta.

Hazai családpolitika: amikor a marcipánfigurák összenyomják a tortát

Szikra Dorottya előadásában kifejtette, hogy a jelenlegi családpolitikai intézkedések világszinten is egyedülállónak számítanak, de sajnos nem éppen jó értelemben. Magyarország jelenleg nagyjából az éves GDP 5%-át költi ezekre, ráadásul számos olyan eszközt bevezetett a kormány, amire máshol nincs példa, így hatásuk sem igazolható. A szakember kiemelte, hogy külföldi ismerősei mindig rácsodálkoznak, mikor a babaváróról vagy a CSOK-ról mesél, hogy lényegében a (leendő) magyar szülők úgy kapnak hitelt, hogy a gyerekekkel fizethetik vissza. Ráadásul komoly szankciókkal kell számolni válás esetén, vagy ha a gyerekszületés nem valósul meg.

A magyar családpolitika Szikra Dorottya szerint leginkább egy tortához hasonlítható, amiben sok krém és tészta van (például a GYES, GYED, CSED), és erre az alapra az elmúlt években rengeteg szép marcipándíszt pakoltak. Ám ezek a díszek (mint a CSOK és a babaváró hitel) kevés embernek nyújtanak viszonylag nagy összegeket, és az államháztartásnak is hatalmas kiadást jelentenek, ezért a súlyuk mostanra összenyomja a tortát, vagyis az egész családtámogatási rendszert. A marcipánfigurák ráadásul nemcsak a családokat „etetik”, hanem a bankokat, az építőipart és a lakáspiacot is, ami szintén egyedi a többi ország családpolitikájához képest. Csak ez sem olyan különlegesség sajnos, amire érdemes büszkének lennünk.

Az apák miért láthatatlanok?

Ha előkerül a termékenység és a gyerekvállalási szándék témája, általában a nők kerülnek a kereszttűzbe, a statisztikák nagy része is a nőkhöz köti a születések számát. Ez persze biológiailag érthető, de nyilván a férfiaknak is van arra ráhatásuk, hány gyerekük születik. Örvendetes ezért, hogy ezúttal az apák nem maradtak ki a diskurzusból, mert Szily László újságíró, több apasággal kapcsolatos könyv szerzője beszélgetett a két szakértővel. Elhangzott például, hogy fokozatosan átérdekelődik a férfiak szerepvállalása a családban, ahogy változnak az elvárások ezzel kapcsolatban, és már nem ciki a pelenkázásról beszélni a kocsmában.

Ugyanakkor továbbra sem tudunk igazán elszakadni attól, hogy a férfinak elsődlegesen a pénzkeresés a feladata a családban. Bár a GYED Extra bevezetése óta megugrott azoknak a családoknak a száma (40%), ahol az apa veszi igénybe az ellátást, az esetek többségében valószínűsíthetően nem azért, mert ténylegesen ő marad otthon a gyerekkel, hanem azért, mert az ő fizetése magasabb, vagyis jobban megéri, ha ő igényli. Szintén ellentmondásos intézkedés, hogy tavaly óta 10 napra növelték az apaszabadságot, ám csak az első 5 napra jár a teljes munkabér, a második felére már csupán 40%, ezért az apák többsége nem is él vele. Hiába emelkedett az apás szülések aránya az elmúlt évtizedekben, ha a későbbi években ugyanúgy kevésbé tudnak jelen lenni gyerekük életében. A nők pedig egyre kevésbé szeretnék, illetve tudják a gyereknevelés kihívásait (és most szándékosan nem azt írtam, hogy terheit) egyedül vállalni, és kétségtelenül ez is szerepet játszik a csökkenő születésszámokban.

Nem a szülésig tart a gyereknevelés

„Nem elég megszülni, fel is kell nevelni” – kismilliószor olvastam ezt a mondatot különböző Facebook-csoportokban, és ebben a kontextusban nagyon is igaz. A magyar családpolitika pedig éppen ezen a téren bicsaklik el egyre jobban. Világszinten egyébként sem jellemző már, hogy direktben igyekeznek befolyásolni a születésszámot. Ez alól kivétel Lengyelország, ahol 2021-ben a hatalmas tiltakozás ellenére bevezették a szigorú abortusztörvényt. A fejlett országokban általában a családpolitika céljai az anyák egészsége és biztonsága, a gyermekek fejlődése, a gyermekszegénység mérséklése, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése, a nők és férfiak közötti egyenlőség növelése, valamint a különböző családtípusok támogatása. Ehhez képest Magyarországon a régóta omladozó egészségügyi rendszer mellett mostmár az oktatás is romokban, ami nyilván nem hozza meg senki kedvét a gyerekvállaláshoz.

Érdekes módon különösen az apák aggódnak amiatt, hogy gyermekük milyen intézményben cseperedhet, tanulhat majd. A kortárs apaságnak még mindig egyfajta fokmérője, hogyan tudja megfelelő intézménybe bejuttatni a gyerekét. A születésszám azonnali növelése helyett tehát érdemesebb volna például az oktatás helyzetén javítani, hogy a családok jövője derűsebb képet fessen. És ha már a jövőképnél tartunk: a beszélgetés végén elhangzott, hogy a gazdasági és szociális tényezőkön túl a vízióknak is mennyire meghatározó szerepe van a családvállalásban. Az elmúlt években ugyanis egyre nagyobb társadalmi nyomás nehezedik a nőkre, a párokra, a gyerekekhez kapcsolt pénzügyi támogatások pedig azt hangsúlyozzák, hogy a gyereknevelés mekkora anyagi terhet jelent. Ideje volna tehát változtatni a kommunikáción és a családpolitikai eszközökön, és megmutatni, hogy a gyerekek nem azért vannak, hogy kamatmentes legyen a hitelünk, hanem mert számokban nem kifejezhető pluszt adnak az életünkhöz.

Végül a lehangoló statisztikák és nyomasztó tények után nézzük a gyereknevelés vicces oldalát, mert bizony vannak olyan nehéz napok, amikor csak a nevetés visz tovább az anyaságban: