Ez a cikk az ÉVA Magazin 2016-os 3. lapszámában jelent meg először „Helló, egyes szám első személy!" címmel.

Tudtad, hogy a korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

Én mindig elég jóban voltam önmagammal, vagy ha úgy tetszik, a myselfemmel. Pedig amikor 1984-ben megszülettem mindkét karomat érintő végtaghiánnyal, elég kevesen tettek volna erre nagyobb összeget. Aztán 11 évesen elkezdtem úszni, ami azt is jelentette, hogy meg kellett tanulnom felvállalni a testemet és saját magamat. A sport és a két paralimpiai bajnoki cím szépen kigyúrta a myselfemet. Van, aki ezt önbizalomnak nevezi, van, aki egónak, és néha megrágalmaztak azzal, hogy önző vagyok. Biztos mert egykeként tengetem az életemet. Vagy mert Kos vagyok. Vagy mert egyéni sportot űztem. Esetleg anyukám ezt vagy azt jól csinált. Vagy kevésbé jól. Helyzet és nézőpont kérdése. A lényeg, hogy az egyedül töltött idő szerves része volt a mindennapjaimnak és elengedhetetlen része a lelki békémnek.

HÁRMASBAN SZÉP?

Aztán megismertem Mártont, aki egyik pillanatról a másikra tört be az életembe és nap mint nap harcba szállt az egómmal. Nemes harc volt ez, kevés áldozattal. Hagyott reggel aludni, a kávém legurítása előtt nem próbált kommunikálni, és megnézett velem pár skandináv filmet. Ennyi elég is volt a tartós békéhez, a harmonikus együttéléshez. Pedig mindig azt gondoltam magamról, hogy én aztán teljesen alkalmatlan vagyok arra, hogy valakivel együtt éljek. Amióta az eszemet tudom, nagy igényem volt az egyedüllétre, amit csak nagy ritkán éltem meg magánynak – alapvetően baromi jól elvoltam. Ezek után nemcsak a környezetem konstatálta csodálkozva, de én magam is, hogy létezik olyan ember a világon, akivel minden jobb és könnyebb. Persze úgy, hogy mindig jut idő a kapcsolat ápolására saját magammal.

Ebbe az ideális, egyensúlyi állapotba érkezett meg 2013 karácsonyán elsőszülött gyermekünk, Barnabás. Újszülött korában nem nagyon létezett egója, illetve még csak az enyémmel együtt volt életképes. Követelte, szívta, eltulajdonította az enyémet. Lebénított az egész pályás letámadás. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy az „én” megszűnik és „mivé” forr össze. A myselfem hónapokig menekülni akart a helyzetből, pedig világéletemben készültem, vágytam az anyaságra. Csak épp fogalmam sem volt, mit jelent ez. Különösen abba nem gondoltam bele: miként fog rám hatni, hogy egy pici, tehetetlen lény csak az én közelségemre, jelenlétemre, testemre-lelkemre vágyik a nap huszonnégy órájában. Amikor ennek felismerése rám zuhant, megijedtem. Alig vártam valamelyik nagymama jöttét, és már csaptam is be magam után az ajtót, hogy elsétáljak a sarki kisboltig meg vissza. Én. Egyedül.

Az első pár hónapban ezek a fél órák jutottak magamra. Kétségbeestem, hogy ez már örökké így lesz. Már majdnem letettem róla, hogy valaha is visszakapom az énidőmet, amikor elkezdett mocorogni bennem az anyai én. Az anya és az én kezdett megbarátkozni egymással. Azt vettem észre, hogy az anyaságban nem egyre fogy az egóm, hanem ha átadom magam neki, akkor egyre több leszek tőle.

MAGAM, MAGAM

Így kötött véd- és dacszövetséget Barnabás egója az enyémmel. Erősítették, biztatták egymást folyamatosan, mígnem eljutottak arra a szintre, hogy már nem kellett szorosan, egymásba kapaszkodva haladniuk az úton, már egy kis távolság is belefért a békés együttélésbe.

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy vasárnap délután ülök a kanapén és mocskosul bőgök valami amcsi drámán. Teljesen egyedül. Egy üres lakásban. Két év után. Totál elfelejtettem, milyen ez. Milyen a csend, milyen, amikor én határozom meg, mit kezdek a rendelkezésemre álló idővel. Nyilván úgy, hogy nem veszek tudomást a szoba sarkában megbúvó porcicákról, a mosogatóban tornyosuló edényhalmazról és a vasalatlan ruhák tömkelegéről. Na és persze nem csekkolom percenként a telefonom, hogy küldtek-e már képet a fiúk. Mármint a férjem meg a gyerekem.

Ott úszkáltam egymagam az édes semmittevésben. Kapcsolgattam a tévét és valami rémesen édes és egészségtelen dolgot tömtem magamba. Olyat, amilyet a gyerek előtt tuti nem ennék. Próbáltam nem állandóan rájuk gondolni és néha sikerült is. Mondhatnám, hogy mennyire hiányoztak, mennyire nehéz volt nélkülük ez a néhány óra, de az igazság az, hogy baromira jólesett. Teljesen feltöltött, széles mosollyal, újult energiákkal vártam haza őket az első apa-fia délutánról.

Nem vagyunk egyformák, más és más kihívást jelent az anyaság és a vele járó megannyi hétköznap. Számomra a legsokkolóbb, de közben a legfelemelőbb felismerés az volt, ahogy az egóm szépen olvadásnak indult és lassan belefolyt a mi kis egységünkbe. A DóriBarniMarci masszából összegyúrtunk egy boldog, kiegyensúlyozott családot. Mindannyian beletettük a részünket, én, azt hiszem, a legtöbbet a myselfemből. Ezt néha lemondásnak éltem meg, különösen, amikor az éjszakai ébredések miatt csak és kizárólag alvással töltöttem minden rendelkezésemre bocsátott énidőt. Azért álomba szenderülés előtt lepörgettem azokat a forgatókönyveket is, amelyeket arra az esetre írtam, amikor nem az ébren maradásért vívom az ádáz küzdelmeket. Ezek közül csak a filmnézés és a szőrtelenítés jutott eszembe azon a történelmi napon, amikor először megesett velem, hogy egész délután magamra maradtam otthon.

Még mielőtt nagyon megsajnálnátok, azért hozzáteszem, hogy eme fontos életeseményt megelőzően is kaptam kimenőt a csodálatos családomtól. Eljártam futni, még egy félmaratonra is fel tudtam készülni. Ezt mondjuk azóta sem értem. Barátnős kiruccanások és shoppingolós délutánok is simán összejöttek, különösen az utóbbi fél évben. A kuriózum nem is igazán az volt, hogy férj és gyerek nélkül töltöttem néhány órát, hanem hogy mindezt úgy tehettem, hogy közben magammal lehettem. Ráadásul úgy döntöttem, hogy akkor most nem lesz semmi dolgom.

Galériánkban találsz még tippeket, hogyan hat az énidő az anyukákra!